Tizenegyedik fejezet [Évadzáró]

A Bájitaltan terem előtt sorakozó diákok összesúgtak a közeledő Hermione láttán. A lány nem pont így képzelte el az első napot. Némi előnye volt annak, hogy szabadidejének nagy részét a könyvtárban tölti. Így társai unalmasnak, okoskodónak tartották és meg volt köztük a kellő távolság. Ez azonban a pletykák terjedésének gyorsaságával meg is szűnt. 

Hermione a fal mellé állt, egyre erősebben szorította könyveit, ujjainak végei elfehéredtek. Jobb kezével a nyakában lógó Időnyerőhöz nyúlt. 

- Ms Granger? - Horatius Lumpsluck professzor állt meg Hermione előtt, borostyán színű köpenyének aljával szinte felsöpörte a padlót. - Remélem nem lenne terhére egy aprócska szívesség. 

- Nem, professzor úr, persze...

- Ön bizonyára tudja, hol lehet porított holdkövet és hunyorszirupot szerezni. Az idei tanév eleje nem úgy sikerült, ahogy számításba vettem.

- Hát persze, csak... - a varázsló újra félbeszakította a lányt. Hermione lábujjhegyen nézett át a diákok sokaságán, Draco alakját keresvén. A Mardekáros fiú hamarosan megjelent a folyosó végénél lévő üvegablaknál, de nem úgy nézett ki, mint aki szándékozik a lány felé indulni. 

- Az én engedélyemmel kiengedik a kastélyból. - fejezte be Lumpsluck professzor a mondatát. Hermione nagyokat pislogva meredt a tenyerére, ahova egy cím volt írva, piros tintával. 

- Felejtsd el! - hűvös hang lepte meg, kezét könyveinek lapjai közé csúsztatta. - Nem mész sehova! 

- Draco! - a fiú már el is tűnt mellőle, majd fölényeskedő testtartással bevonult a terembe. 

Hermione habozott. Itt az ideje, hogy úgy alakítsa az évét, ahogy megengedheti magának. Apró csel, nem jönne rá senki. Megteheti, Dumbledore engedélyt adott rá. De vajon a Roxfort elhagyását segítheti az Időnyerő? 

- Nem tudják meg - motyogta aggódva, végül mikor az utolsó Hollóhátas fiú is eltűnt a szeme elől, néhány fokos fordulatot tekert a mágikus tárgyon. Az fülsiketítő hangot hallatott, leszakadt a láncáról és a földre zuhanva, darabokra tört. 

Tizedik fejezet - 5 pont

- Páratlanok vagyunk mindenben, Draco - rideg hang szeli át a barlangot, amit zord fenyők és hegyek rejtenek el emberek szemei elől. - Tudod jól, mennyire fontos a családnak és persze a Minisztériumnak is, hogy jó színben tűnjünk fel. 

- Ezt egészen más úton is el lehet érni - vág közbe a fiú, apja megáll a monológja közepén. Dermesztő tekintettel néz fiára, aki ugyan olyan felbátorodottan néz a férfi szemébe. 

- A Nagyúr megköveteli. Neki nem mondhatsz ellent, s bár nem tanúsítottál korábban sem vissza utasítást, most se lenne a legjobb ötlet. 

- Hát nem érted, apám? A kezére játszunk, pontosan úgy történik minden, ahogy...

- Ahogy a Nagyúr akarja, ez így van rendjén - Lucius Malfoy intéssel hallgattatja el Dracot, fáradtan megdörzsöli orrnyergét. Kívülről lomhának, gyengének tűnik, de belülről szétveti a megfelelési vágy és büszkeség. Kevés halálfaló mondhatja el magáról, hogy hosszú évek óta szolgálja Voldemortot, mégse esett csorba a becsületén. Titkot tartanak és nyíltan felvállalják kilétüket, függ ez helyzettől és időtől. 

- A Granger lánynak ehhez mi köze? 

- Ó, ő remek csalétek a feladatodhoz. Meg van, mit kell tenned, ugye? - Draco nagyot nyel, undor keserű ízét érzi a szájában. 

- Igen, apám. 

- Helyes. Most pedig... - Lucius pálca suhintással eltünteti a barlangot elzáró fenyők csúcsait, kilátást adva ezzel a Roxfort birtokára. - Induljunk a lányért. Mihamarabb szeretnék megszabadulni tőle, ha érted, mire célzok ezzel. 

Draco riadtan ült fel ágyában, a falra akasztott órán ellenőrizte az időt. Éjjel negyed négy, hamarosan megjelennek az első napsugarak és elkezdődik borzalmas napjainak legrosszabbika. A fiú kifelé fordult, lábai a hideg kőpadlót érintették. Nem volt terve, hová is indulhatna, céltalanul vágott neki a folyosóknak. Ki kellett szellőztetni a fejét álma után, ami megtörtént, mégis kísérti őt. 

Nem tudott nemet mondani. Lehetetlennek tűnt, hogy egy hatalmas erejű varázsló akaratát elhessegesse, vagy másra hárítsa. Neki kell megtennie, és nem másnak. 

A Nagyterem üresen kongott, minden ház pont számlálója 20-nál tetőzött. De hát miért?

- Éjszakai séta, Malfoy? - ijedten kapta hátra a fejét, a már jól ismert hang gazdáját akarta köszönteni szokásos modorával. 

- Bagoly mondja verébnek, Potter - sziszegte az ijedtségtől és haragtól. Sejtette, hogy most érkezett el a megfelelő pillanat. - Nem az én ötletem volt, rendben? 

- Eszedbe ne jusson kárt tenni benne! 

- Ugyan már! Csak nem hiszed, hogy hozzá érnék egy sárvérűhöz? - köpte a szavakat, Harry rezzenéstelen arccal nézett rá. 

- Tudtommal a halálfalók nem tesznek különbséget a származásokban, nemde? 

- Ne nevezz...! - fénycsóva suhant el a fejük fölött. Így már látták egymást. Draco legnagyobb megdöbbenésére Harryn utcai ruha volt, vagyis egészen idáig a Roxforton kívül tartózkodott. 

- A hálókörletekbe! - csattant fel Mcgalagony hangja. - Melyikőjük szeretne fülkagyló lenni? Indulás! 

- Tanár nő... - Harry belekezdett a mondatába, de a boszorkány leintette.

- Öt pont a Griffendéltől és a Mardekártól is, az éjszakai randevú miatt - közönyös kifejezése, ingerültté tette a két fiút. 

Végül a fény kialudt, Draco pedig megelőzve Harryt, lesietett a Mardekár alagsorába. 

Kilencedik fejezet - Holnaptól

A Csillagvizsgáló toronyból teljes kilátást lehetett nyerni a Fekete tóra. Hermione már az ünneplő talárját viselte, két kézzel kapaszkodott a torony rácsaiba. Ketyegések, a szirének csobbanása jelezte neki, hamarosan eljön az idő. Mikor fél hetet üt az óra, barátai beülnek a csónakokba és átkelnek a Roxforthoz.

Ők együtt sétálhatnak be a Nagyterembe, leülnek a Griffendél asztalához és várnak. A beosztásra, vacsorára, Hermionéra. 

- Granger, beszélni akarok veled! - a lánynak szeme se rebbent a hangnemtől, stílustól. Hozzá kell szoknia ehhez, ahogy a szőke fiú jelenlétéhez is, akárhova megy. 

- Tessék, itt egy újabb remek alkalom. Lesz is jó pár, választhatsz! - a ködös estében megjelenő Roxfort Expressz látványa felkavarta mindkettejük gyomrát. 

- Csak éljük túl az idei tanévet. Bár a magam létében nem kételkedem, ellenben a tiéddel. 

- Nem kell többször a szememre hánynod, mennyire nagy szívességet teszel, Draco - a könyvtárban lezavart jelenet kísértette. Látta a fiún, hogy valamiért kétségbeesett, eltűnt belőle a szín és a jó modor. Ami igaz, hogy egy pillanatra volt csak jelen, de ott volt. 

- Vigyázni fogok rád, mert ezt kérték tőlem. Elkísérlek a nyamvadt óráidra, még ha a szerda éjfélkor tartott asztronómiára is be kell ülnöm. Ez a kötelességem, a véremben van a kudarctól való undorodás. Ahogy az is, hogy utálnom kell mindenkit, aki kudarcra van ítélve. 

- Hamarosan ide érnek - meredt Hermione a tó vízére, amin több száz csónak siklott anélkül, hogy hullámokat keltettek volna. 

- Én döntöttem - csattant fel Draco, a lány hátra nézett.

- Igen, de nem a saját akaratodból.

- Tévedsz! Bizonyítani akarok, hogy méltó vagyok. Nem hozzád... - fintor suhant át arcán, nyelt egyet. - Tudod jól, mennyire fontos egy feladat. Megbízás, amit te kaptál és ha elbuksz, elbukik minden más is, amihez közöd van. Ez nekem próbatétel. Ha egy sárvérű életére...

- Hagyd ezt abba! - szakadt ki Hermionéból, Draco mérgesen összeszorította a száját. - Ne nevezz mindig sárvérűnek! 

- De az vagy, hiába szépítem az amúgy is mocskos körülményeket. Mint mondtam, ha tudok...rád vigyázni, akkor Voldemort már nem is...

- Draco, elég! - Hermione most már sikított, a rácsok támaszként szolgáltak neki, miközben remegő tagokkal igyekezett felállni. - Nem hallgatlak tovább! 

- Egyszer muszáj lesz tudnod az igazakat. Bizonyos értelemben a részed leszek idén, és velem együtt a hozzám tartozó dolgok is. 

- Ezzel rá érünk foglalkozni máskor is. 

- Nem. Gondolj csak bele, mikor a karácsonyi szünetet is nálunk töltöd. A bálra velem kell menned, és nem biztosítom magam. Vagyis ha én nem megyek, nem mész te sem - először a Hollóhátasok szálltak ki a csónakokból. Hermione hallotta, ahogy Hagrid évfolyamonkénti felállást kért. - Az óráidra kötelező mennem. De minden más egyébre nem. 

- A Kviddics...

- Idén jelentkezem. Fényesebben tüntet fel, és legalább végre lesz normális fogója a Mardekárnak. - Griffendélesek sorakozója következett. - Légy boldog, Granger, hogy ennyivel megúszod! 

Egyedül ült a Mardekár asztalánál, amin most méregzöld terítő terül szét, gyertyák helyezkedtek el minden harmadik szék előtt. A tanári asztal egyenlőre üres volt, csönd uralkodott. 

Zsivaj, kicsapódtak az ajtók. A bal oldalon Piton professzor jelent meg, nyomában a többi tanár. Idegőrlő pillantással jutalmazta Hermionét, kíváncsian várta, hogy Draco megtalálja a helyét. A fiú épp akkor sietett be, nyakkendőjét szorosra húzta. Idegesnek tűnt, pedig nem vallt rá. 

Tépelődött a lehetőségeken, végül Hermione jobb oldalán foglalt helyet. 

- Itt mindig Pansy ül. - magyarázta meg Draco a választását, Hermione számára már érthető lett az ülésrend ezen része. 

A híresztelések szerint a Parkinson lány oda-vissza volt Dracoért. Néha már olyan szösszenetek is a diákok fülébe jutottak, hogy ő lesz a következő Mrs Malfoy. Erre mindenki sok esélyt látott, kivéve maga, Draco. A fiú úgy gondolta, életének ezen része nem tartozik szülei hatáskörébe, nyugodtnak félreutasíthatja a lányt. Pansy furcsa, megnyilvánulásai sokszor kínosak. 

- Én inkább... - Hermione nem tudta befejezni a mondatot.

A Nagyterem ajtaja lassan kinyílt, diákok özönlöttek be. Nem elsőévesek voltak. 

- Mégis mit jelentsen ez? - éles, magas hang szelte át a terem légkörét. Hermione egész testében megmerevedett, mikor minden szem rá szegeződött. Arcába tódult a vér, kezei remegni kezdtek az asztallapon.  Draco megköszörülte a torkát, nem mondott semmit. 

- Hermione! - dulakodás alakult ki Mardekárosok és Griffendélesek között. Az utóbbi ház tagjai rögvest magyarázatot akartak, ahogy a Mardekár hatod éves tanulói is. A többieket nem érdekelte a helyzet, jobb elfoglaltságot is találtak. Fogadtak. 

A lány Ron és Harry arcát pillantotta meg a tömegben. Mindketten letaglózva álltak meg Binns professzor intésére, a Nagyterem elcsendesült. 

- Üljetek le! - harsogta egy hang, mindenki a tanári asztalhoz fordult. - Most! - Piton professzor állt Dumbledore helyén, a varázsló nem tartózkodott a teremben. 

Vitát szított a helyfoglalás. Senki nem akart egy sárvérű mellé ülni, aki "betolakodónak" számított. Crack és Monstro fintorral és nem valami szép szavakkal jutalmazták Hermionét, kérdésekkel kezdték bombázni Dracot. 

- Az az én helyem, te... - Pansy jelent meg mögöttük. 

- Mi? - Draco a mardekáros lány szemébe nézett. - Fejezd be a mondatodat! 

- Azt akarta mondani, amit te is szoktál. - innentől pedig szavak nélkül kommunikáltak. Pansy kénytelen volt Avery mellé ülni, míg egy barna hajú, hegekkel borított fiú ült le Hermione másik oldalára. 

A lány végig érezte a tekinteteket magán. A beosztási ceremónia közben, a vacsora alatt és után is sugdolóztak róla, róluk. A Griffendélesek aggódva, sajnálkozva néztek rá, mikor elmentek mellette. Néhány tanár, köztük McGalagony is ugyan úgy viselkedett vele, mintha mi sem történt volna. Elvégre nem mutathatták ki, mi mindent tudnak. A diákok számára érthetetlen maradt, és az is lesz végig. 

- Felkísérlek a hálókörletedhez - Draco került ki a tömegből, a mardekárosok döbbenten figyelték, ahogy megragadja Hermionét a könyökénél fogva és elindult vele. A lányt a sírás kerülgette, megaláztatásokon és egy borzalmas estén volt túl. 

- Holnaptól nehezebb lesz - megtorpant a lépcső tetején, Draco a tőle négy lépcsőfokkal távolabbi részen állt. - Bájitaltan az első. 

- Meg kell szokniuk, ahogy neked is - úgy tűnt, itt nem fejeződött be a beszélgetésük. 

- Én...

- Én is - motyogta Draco, majd hátat fordított és eltűnt a felfelé igyekvő fiatalok sokaságában. 

Hermione most először érezte azt, hogy valami még az eddigieknél is jobban nem stimmelt. Nem tud kiigazodni, reálisan látni. Sajnálta Dracot. Ahogy a fiú is őt. 

Nyolcadik fejezet - Bújócska

Mintha versenyt futna az idővel, Draco sebesen haladt lefelé a Nagyteremhez vezető lépcsőkön. Az utolsó pár fok nem jelentett neki akadályt, megkapaszkodott és leugrott. Az óriási ajtó abban a pillanatban kinyílt, saját szemével látta, ahogy egy férfi kisétál, arcán elégedett vigyor. A fiú megállt hirtelen, hátát a falnak vetette, észrevétlen akart maradni.

- Rufus, ha megkérhetnélek... - az aurorok parancsnoka megtorpant, bevárta, a nála sokkal lassúbb Dumbledore-t. - Nem értem a nyílt kártyákkal való játékodat. Hermione Granger fiatalkorú boszorkány...

- Ezt tiszteletben is tartja a Minisztérium. De pont bele tartozik a korhatárba.

- Nem volt elég neki ennyi nyomasztó dolog, ami rá nehezedett? Mi szükség a következő lépésre, kérdem én. Hisz nem rég...

- Albus, nem várhatunk. Már túl kockázatos minden. - Rufus Scrimgeour magára kanyarította köpenyét és elment. 

Draco úgy vélte, lélegzet vételét még Dumbledore is tisztán hallja. Izgalmában tüdeje sípolva jutott levegőhöz, tenyerét a szájára tapasztotta.

A szituációról kellemetlen emlékek törtek fel benne. Kiskorában apja mindig megtiltotta neki, hogy játsszon a normális gyerekekkel. Azzal hitegették, hogy ő sokkal különlegesebb, kiváltságosabb hozzájuk, nem valók egy légtérbe, egy játszótérre. Ezek a fajta örömök neki nem jutottak. Most mégis úgy érezte, mintha ez egy bújócska lenne. Játszik a két varázslóval, vajon melyikőjük veszi észre őt előbb.

- Draco, hát te...? - Hermione zavarta ki gondolatai zavaros szobájából, elméje összekuszálódott. Nehezen tudott elkövetkeztetni a képzelettől és valóságtól.

- Granger, reggeliztél? - kérdezi, valamivel finomabb hangnemben az eddigiekhez képest. A lány is meglepődik Draco modorán, de bólint.

- Már egy órája befejeztem - megköszörüli a torkát, kissé félve néz a fiúra. - Ha esetleg drága időd engedi, benéznék a könyvtárba. 

- De hisz tegnap este voltál már ott - Draco nem akart engedni magának. Megpróbált belegondolni, milyen is lehet elmélyülni egy könyvben. Mit szerethet Hermione annyira a poshadt lapokban és szakadásig hajtogatott, szamárfüles enciklopédiákban. - Menjünk.

Roskadásig rakott polcok, több ezer könyvvel és folyóirattal. Hosszú asztalok sorakoztak minden szekciónál, székek és egy elég kényelmetlennek tűnő, fából készült pad is várta a látogatókat. Draco kételkedett magában, feszülten ült le székre, kezeit az asztalon pihentette egy vaskos Bájitaltan haladóknak című tankkönyvön. 

- Madame Cvikker, esetleg megrendelésre került már a Rúnafordítás haladóknak összes? - Draco nem akart hinni a fülének. Őrültségnek tartotta Hermione buzgóságát, hogy rögtön egy sorozat után kutakodott, pedig még el sem kezdődött ez a tanév. Vagyis estig várniuk kell. 

A könyvtáros nő fontoskodva megigazította szemüvegét, megrázta a fejét. Így végre meglátta a szőke fiút, aki tanácstalanul, helyét keresve elmélkedett magában.

- Segíthetek önnek, Mr Malfoy? - Draco tudta, hogy mindenki ismeri a nevét. Mégis meglepte a nő. Ennyire nyilvánvaló volt, ki is ő. 

Nem tartott sok ideig a felismerés. Madame Cvikker nem kis gúnnyal kérdezett tőle az előbb, nyilván nem nézte ki egy aranyvérűből, aki ráadásul a Malfoy nevet viseli, hogy egy könyvtárban dolga lenne. Esetleg olvasni támadt kedve. 

- Igen - a fiú válaszára Hermione megállt a könyv keresésben. - Én a... - egyetlen cím se jutott az eszébe, ami értelmes lett volna. 

Agyát beszőtték a rémképek, amik előfurakodtak, mikor Hermionéra nézett. Nagyot nyelt, vissza tartotta kitörni akaró hisztériáját. Rá akart üvölteni a lányra, hogy minden az ő hibája. Belekeverte ebbe azzal a származással, amit mindenhová magával hordott, mint jelkép. 

- Kiválasztottad a könyvedet? - hangja elcsuklott, önbizalma megingott. 

- N-nem.

- Hermione - a lány neve marta a száját, ahogy eszébe jutott Dumbledore emléke. A sárvérű lány holtan a padlón. Perselus Piton, ahogy rá nézett. Ő rá nézett. 

Nem szeretett volna gyengének tűnni. Ez nem rá vallt. A szülei szégyenükben letagadnák, alázat és nyomor lett volna a jutalma, ha feladta volna. - Khm, Granger. Még ma kiválasztanád? - hangja csattant, eddig ingatagnak hitt lénye most átváltozott. 

Kegyetlennek kellett lennie, sikert akar. Nem bízhatott senkiben. Egyedül kellett megtennie. Egyetlen tanévről volt szó, utána megszabadulhatott volna a lánytól. Ezt mondták neki.
Pontosabban csak remélte, hogy mondta már ezt valaki korábban.

Hetedik fejezet - A második emeleti folyosó

Elhalkuló zsivaj, egy magasra emelt kéz jelezte, hogy hosszú beszéd következik. Évekkel ez előtt a Roxfortban tanuló diákok sora, tömege takarta el Draco szemem elől Dumbledore professzor messziről felismerhető alakját. A fiú tudta, hogy az igazgató állt elöl, de nem tudott közelebb menni hozzá, az emlék nem engedte. 

- Mint azt mindenki tudja, újra sötét erők igyekeznek birtokba venni és lerombolni Roxfortot, s én úgy vélem, nem járhatnak sikerrel, ha minden szükséges információt megadunk nektek - mocorgás, néhány suttogott szó ütötte meg Draco fülét. A Kiválasztottról lesz szó?

Draco felismerte a Griffendélesek soraiban álló Remus Lupin fiatalabbik énjét, mellette pedig ott állt James Potter, Sirius Black és Peter Pettigrew. Dumbledore hosszas hallgatásával mintha segíteni akart volna a, még számára is láthatatlan Dracon, a fiúnak volt elég ideje megkeresni azokat a személyeket is, akikről tudta, hogy jelen voltak. Jelen kellett lenniük.

Két oszlopot ment balra, ugyan olyan tejföl szőke fiatalembert pillantott meg, mint amilyen ő is volt. 

- Apa? - normál hangerővel mondta, Lucius Malfoy alakja meg sem mozdult. Mellette ott állt a tündéri szépségű Narcissa is, szorosan Lucius mellett. - Ez nem lehet igaz! 

Dumbledore professzor elcsitította a kezdetleges morajt, pálcasuhintással előidézett örvénylő, ezüstös főnix madár repülte körbe a Nagytermet. 

- Ez egy patrónus. Szükségetek lesz rá, a dementorok ellen nincs jobb védekezés. A párbajszakkörön majd...

- Voldemort ellen is ezt a gyenge, fuvallat erejű varázslatot használjuk? - susmorgott Draco mellett egy pocakos, mély hangú fiú. Őt is azonnal felismerte, Monstro apja volt az. 

- Ellene nem tudsz tenni semmit - válaszolta, bár még mindig láthatatlan volt, szavai pedig süket fülekre találtak. 

Egy pillanatra az eszébe ötlött, felesleges lenne Monstro és Crack szüleit kiokítani, hisz mindegyik a Sötét Nagyúr szolgája lett. 

- Perselus, netán van valami mondanivalód? - a levegő megfagyott, Draco vissza tartotta a lélegzetét. Dumbledore nem véletlenül szólította meg a fekete hajú fiút, aki éppen háttal volt az igazgatónak. Piton egyenesen Draco irányába nézett, úgy tűnt, láthatja őt. Perselus keserű mosollyal a Nagyterem ajtajára nézett, ezzel is üzente, ez nem a megfelelő hely. 

Dumbledore nem emiatt küldte vissza az emlékbe. Nincs itt helye most. 

Az ajtó felé vette irányát, hátával lökte ki, tekintetét nem bírta levenni a mardekáros fiúról. 

A kastélyban bolyongott, az szinte porszemekig hasonlított a mostani állapotához. Eltekintve néhány festménytől és egy lovagi páncéltól. 

Céltalannal gondolta magát egészen addig, míg egy hangos, kínnal átitatott sikítást nem hallott meg a második emeletről. Draco rohanni kezdett, már félúton volt, mikor a többi diák egy emberként rontott ki a Nagyteremből. 

Izzadt, nyakánál fojtogatta ruhájának gallérja, a mardekáros pulóverének anyaga csípte a bőrét. Hármasával szedte a lépcsőfokokat, könyökkel lökte be a folyosó és közte lévő ajtót. Itt lesz mindennek a kulcsa, most rájöhet arra, miért óvják annyira a sárvérűeket, mint szerinte kellene. 

Ismeretlen lány feküdt a padlón, vér tócsában, mozdulatlanul. Mielőtt Draco bármit is tehetett volna, a látvány kavarogni kezdett, elhomályosult. Végül teljesen eltűnt.

Draco a torkához kapott, úgy szakadt ki az emlékből. A padlóra esett, fejét beverte a márványba. Kapkodott, tágra nyílt szemekkel a plafont nézte. Megfelelő szavakat keresett, holott semmi pénzért nem vallotta volna be másnak, mit is érzett az iroda padlóján feküdve.

Félt. Rettegett, a kudarc miatt, amit okozhatott. Az a sárvérű lány - Draco biztos volt az áldozat származásában -  holtan hevert a második emeleti folyosón, ráadásul nem derült ki, ki és miért végzett vele. 

Nem okozhatott csalódást, az a családjának túl nagy veszteség lett volna. Viszont azt sem engedhette meg magának, hogy Hermione Granger is úgy végezze, mint az a lány. Az azt jelentené, hogy nem volt elég erős. 

Hermione nem végezheti úgy. 

- Nem...az nem lehet - mondta ki Draco hangosan is, hogy tisztában legyen vele. Rajta múlt minden.

Hatodik fejezet - A merengő

A Mardekár klubhelyiségében még másnap reggel is ropogott a tűz, Draco Malfoy kialvatlanul, karikás szemekkel sétált be a kanapékkal és egyéb ülő garnitúrákkal berendezett szobába. Leült a tűztől legtávolabbi fotelba,maga előtt látta a Roxfort birtokát. A klubhelyiség mindenki számára a legmeglepőbb helyen, történetesen a Fekete tó alatt volt berendezve. Alagsoron, hosszú folyosókon kellett átsétálni, hogy valaki eljusson ide. Aztán ott volt még a sima kőfal, ami jelszóra nyílt és szinte a legtávolabb volt a bejárati csarnokban lévő lépcsőktől. Zöld ernyőjű lámpák világítottak, kopogás szerű hangok szűrődtek be.

Draco a fotel karfájára markolt, szemeit lehunyta. Elgondolkozott az elmúlt pár nap történésein. Egy mugli születésű lány aludt az otthonában, együtt reggelizett vele, bevásároltak az Abszol úton és most a Roxfort Expresszen is egymás mellett ültek, holott több száz férőhely volt még a vonaton. A fiú úgy gondolta, sose fogja megérteni Hermione tegnapi döntését, hisz mindketten tisztában vannak a másik nézeteivel. Hermione tudja, Draco mennyire igényes, magának való és arisztokratikus. Elég súlyos oka volt minden tettének, amit az életében eddig elkövetett.

A Sötét Jegy, ami a csuklóján díszeleg szinte fél éve, mardossa belülről, mint valami vétség. Megérdemli a sorsát, apja is így járt. Gyomorforgató elméletek szövődtek a fejében. Vajon Ő is lesz annyira hűséges a Sötét Nagyúrhoz, mint az apja? Lucius Malfoy kényszerítés nélkül, félelemben csatlakozott. Draco viszont csak igazságtalanságot érzett.

- Mr Malfoy...! - cérnavékony manó hang ütötte meg Drco fülét, ijedten fordult meg ültében, mintha rajta kapták volna valamilyen bűncselekményen.

- Dobby? - a fiú meglepetten tekintett ismerős, régi házi manójukra, ami még a Malfoy kúrián szolgált néhány évvel ez előtt. - Mégis mit keresel itt?

- Dobby csak azért jött az úrfihoz, hogy szóljon, Dumbledore professzor az irodájában várja.

Draco egy pillanatig faragatlannak érezte magát, amiért így ráförmedt a manóra. Aztán az érzés elszállt, mérgesen igyekezett felöltözni és minél hamarabb túlesni, a bizonyára kellemetlen beszélgetésen.

A kora reggeli napsütés visszatükröződött a kastély tornyainak ablakairól. Szokatlan volt diákok és tanárok nélkül a birtok, de Draconak cseppet sem hiányzott a nyüzsgés. Feszültségét le akarta vezetni végre, és erre egyetlen módot gondolt. Párbajozni akart. Ébredése óta minden percben. 

Könnyed varázslattal nyitotta ki maga előtt az ajtókat, míg a kövezett udvarra nem ért. Megállt a Dumbeldore irodája előtti kőszobor előtt. Dobby egy jelszót is mondott neki, bár nem volt biztos benne, hogy pontosan emlékszik rá.

- Sav-a-juj cukor - a kőszörny megmozdult, utat engedett Draconak a tekergő csigalépcsőn. A fiú hezitálás nélkül futott a lépcsőkön, valamiért attól félt, az egyik fok egyszer csak kicsúszik a lába alól, mint eddigi biztos élete és a sötétségben fog kikötni.

Az igazgatói iroda előtt fáklyák sora világított, orr irritáló aromák keveredtek a levegőben. Az ajtó nyitva volt előtte, Dumbeldore nyugodtan, békés arccal írt alá papírokat. Tevékenységét addig folytatta, míg észre nem vette az érkező Dracot. A fiúnak sanda gyanúja volt, hogy a varázsló már korábban is tudta, hogy jön, csupán a drámai pillanatra várt.

- Ne lépj a szőnyegre! Volt egy elég kellemetlen összetűzésem korábbi gazdájával, s mint utóbb kiderült, nem sikerült elfelednie azt. 

Draco nem akarta tudni, mire utal a varázsló. Várakozva állt a hatalmas asztal előtt, mely előtt arany kalitkában egy főnix aludt. Piros színű tollai fakóbbnak tűntek, sőt egyre jobban kezdték színüket veszteni.

- Lépj hátrébb, Draco! - Dumbledore az utolsó pillanatban szólt, a főnix lángra kapott, hamuvá égett. A fiú csak pislogva meredt a kalitkára, azonban ideje sem volt kérdezősködni. Torkán amúgy sem jött ki hang az ijedtségtől. 

Az a madár észrevette és lángra gyúlt. Mikor belépett az irodába. Miatta lehetett ez? Vajon Ő tette a madárral? Vagy eleve halálra volt ítélve? 

- Miért kellett...?

- Hol volt Hermione Granger pontban éjfélkor? - állt fel Dumbledore a helyéről, előre dőlt, talán közelebbről szemügyre akarta venni Dracot. 

- Honnan kéne ezt tudnom? - vont vállat a fiú, a professzor kérdésének lényege akkor jutott el az agyáig. - Én...

- Hol volt? Melyik folyosón, teremben, hálókörletben? Kinek a kezében? - az igazgató egyre jobban emelte hangját, míg végül már a lépcsőn állt, onnan nézett vissza Dracora. 

- Nem tudom...én..nem... - a fiú válaszára Dumbledore egyszerűen asztala felé bökött varázspálcájával, majd a szoba jobb oldali falán elhelyezett Merengőre. Draco tudta mire használják, de még sosem próbálhatta ki.

- Hiba, kedves fiam. Óriási hiba. 

Azzal Dumbledore egy intéssel becsukta Draco előtt az ajtót, ő pedig a szobában ragadt. 

Hangos szitkokat szórt, miközben körbe fordult, vajon merre lehet kijárat, titkos ajtó vagy bármi, ami segíthet rajta. A falon lévő portrék most érdeklődve figyelték őt, némelyik öreg varázsló vagy boszorkány kíváncsian várta következő lépését. 

Nem volt hozzá szokva az ilyen bánásmódhoz. Sőt, az igazgatói irodában se kellett még öt percnél tovább tartózkodnia. Mindig megúszta legapróbb csínytevéseit is, legyenek azok titokban történő párbajok az alsóbb évesekkel, vagy engedély nélküli kiszökés Roxmortsba. 

- A fiola - suttog egy portré, Draco összerezzent a hangra. - Az asztalon, te ostoba kölyök!

- Hogy merészeli..?

- A fiola - ismétli egy másik kép, majd utáni több is. 

Draco megmerevedett, robotszerű járással ment az asztalhoz és elvette a kis üvegcsét. Lihegve a Merengőhöz lépett, beleöntötte az emléket és hezitált. 

Miért mutatna meg neki Dumbledore egy emléket, ha egyszer nem bízik benne? Hisz így volt, Draco mindig is tudta, hogy nem lesz szeme fénye a varázslónak úgy, mint Harry Potter. Hogy egyszer sem fogja megdicsérni, vállon veregetni, nevetni vele. 

- Merlin szakállára! - motyogta, aztán már zuhant is az emlékbe, mintha egy feneketlen szakadékba dobták volna.

Ötödik fejezet - Sportszerűség

A King's Cross pályaudvar kihalt volt, csendes. Az átjáró hívogatta Hermionét. Óriási késztetést érzett rá, hogy ott hagyja Dracot és egyenesen átfusson a tégla oszlopon. 

- Eszedbe ne jusson! - morogta a fiú, beérte a siető lányt. Hermione egész teste bizseregni kezdett a gondolatra, hogy lelökje Dracot az alattuk lévő szintig. 

Dumbledore és McGalagony egyszerűbb módszert, a hopponálást választották, már a Malfoy kúria határa után eltűntek Hermione szeme elől. Örült a varázsló és a boszorkány látogatásának, hisz ez azt jelentette, van még némi esélye az idei tanévben. Ha a tanulást és a baráti körének fenntartását nézte. Hermione bele se mert még gondolni, vajon a többi Mardekáros mit fog szólni hozzá, ha meglátják a társaságukban. Pansy Parkinson valósággal átkok százát akarja majd rá szórni, de mégse teheti. Mert az a személy, akiért harcolna, védte Őt. Mert védenie kellett. Vagyis ez volt a feladata. 

- Még ma átmész, vagy...? - Draco törte meg Hermione gondolat menetét, cseppnyi éllel a hangjában. A lány ránézett, próbált átlátni a keserű álarcon, amit a fiú évekig magán hordott. Nem ez volt az igazi Draco Malfoy, ezt mindenki tudta.

Mióta felröppent a pletyka, hogy Michael Corner, az egyik Hollóhátas látta Draco jobb csuklóján a Sötét Jegyet, többen is kerülték, még jobban megvetették a fiút.

A lány pár pillanat múlva már a 9 és 3/4. vágány peronján állt, haját hátra csapta a hirtelen felé érkezett szél. A mozdony sípolása zene volt füleinek, bár elég tompán hallott utána bármit is. Draco beérte Őt, felszegett állal ment el mellette és szállt fel a vonatra. 

Hermionénak eszébe jutottak az elmúlt évek. Minden Szeptember elején két barátjával állt itt, izgalommal és halvány félelemmel az új tanév iránt. Most pedig Draco Malfoy, mindhármuk ellenségével készült a Roxfortba indulni. 

Végig sétált a kúpék között, kényelmes helyet keresett. Mindegyik hely üres volt, mintha rá vártak volna. De úgy tűnt, egyik sem megfelelő. Túlságosan egyedül érezte magát, hiába ült be a megszokott huszonhetesbe. 

Draco már a Mardekárosok részlegében ült, hosszú ujjait tanulmányozta a gyér fényben. Hermione őrültségnek tartotta, nem vonzotta a gondolat, mégis halkan, alig észrevehetően besétált a fiúhoz. Hezitált, vajon hova ülhetett volna le úgy, hogy Draco nem szólt volna érte. Ha már ebben az évben végig mellette kell maradnia, el kellett kezdenie hozzá szokni a gondolathoz és a fiú közelségéhez. Bár az negatívságot, halál érzetet és utálatot sugárzott, muszáj volt elkövetkeztetnie ezektől. 

Közvetlenül Draco jobb oldalára ült, de a fiú továbbra is ujjait nézegette, majd kibámult az ablakon és a mellettük elsuhanó tájat figyelte nagy, tettetett érdeklődéssel. 

Kínos csend, fészkelődés, zavar. Ez jellemezte az elmúlt tíz percet, míg Draco meg nem köszörülte a torkát. 

- Máshol is van szabad hely. 

- Gondolom Te sosem érzed magad egyedül. 

- Nem, nem tartozik a hobbijaim közé - felelte a fiú, ezzel felidegesítette Hermionét. 

- Miért, az hobbinak számít, ha sportszerűen utálsz mindenkit? - Draco arcizmai megfeszültek, elharapta a mondata első felét. 

- Sportszerűen egy helyen viselkedem, az pedig a Kviddics pálya. Te nem vagy se Cikesz, se Kvaff, de még Gurkó sem, úgyhogy nem kötelességem veled sportszerűen játszani - válasza után Draco előre dőlt, varázspálcája felé nyúlt.

- Iskolán kívül nem...

- A párbajokon nem vagyok sportszerű. Tehát ebből az következik, hogy az igazságtalan jelzőt is használhatnád rám. Nem applikálok tiltott varázslatokat, ellenben szívesen alkalmaznám egyes személyeken - a fiú elhallgatott, aztán váratlanul Hermione szemébe nézett. - Rajtad is kipróbálnám az Imperiót, hogy ne nekem kelljen bemocskolnom a kezem. Ha érted, mire gondolok. 

Hermione nagyot nyelt, szájában keserű, epés ízt érzett. Benne gyülekeztek a szavak, amiket nem akart kimondani, mégis kitört belőle egy akaratlan sóhaj. 

- Undorodom tőled. 

- Ez legyen a legnagyobb gondom. 

Draco ismét előre nézett, talán még maga elé is képzelte a jelenetet, ami Hermionénak is eszébe jutott. Ő, ahogy saját kezével készül végezni magával, Imperio átok hatása alatt. A szőke fiú pedig nézte arcán vigyor, keze tiszta. 

A Roxfort világításai nem voltak teljesen felkapcsolva, mégis tisztán lehetett látni a kastély minden szegletét. A Nagyterem előtt vártak, Hagrid ott hagyta őket McGalagonyra várva. 

A boszorkány ismét megkönnyebbült arccal közeledett feléjük, Draco az üdvözlésre meghátrált. Ez nem neki szólt. 

- Ha valamelyikőjük kíván vacsorázni, menjen be nyugodtan. Azután a háló körletükbe menjenek, illetve... - pillantott McGalagony Hermionéra. - A könyvtár kivételesen éjfélig nyitva van. 

Ódon falak, lovagi páncélok, festmények néztek vissza rájuk. A Nagyterem ajtaja kinyílt előttük, a mennyezete most sötétbe borult, vihart jósolt. 

- Nincs étvágyam, szóval jó üldögélést a könyvtárban, Granger! - közölte sajátos módon Draco, jóindulatnak nyoma sem volt. A fiú eltűnt a szeszélyes lépcsők sokaságában, Hermione egyedül maradt. Mint eddig mindig, mióta a Malfoy kúriába érkezett.