Nyolcadik fejezet - Bújócska

Mintha versenyt futna az idővel, Draco sebesen haladt lefelé a Nagyteremhez vezető lépcsőkön. Az utolsó pár fok nem jelentett neki akadályt, megkapaszkodott és leugrott. Az óriási ajtó abban a pillanatban kinyílt, saját szemével látta, ahogy egy férfi kisétál, arcán elégedett vigyor. A fiú megállt hirtelen, hátát a falnak vetette, észrevétlen akart maradni.

- Rufus, ha megkérhetnélek... - az aurorok parancsnoka megtorpant, bevárta, a nála sokkal lassúbb Dumbledore-t. - Nem értem a nyílt kártyákkal való játékodat. Hermione Granger fiatalkorú boszorkány...

- Ezt tiszteletben is tartja a Minisztérium. De pont bele tartozik a korhatárba.

- Nem volt elég neki ennyi nyomasztó dolog, ami rá nehezedett? Mi szükség a következő lépésre, kérdem én. Hisz nem rég...

- Albus, nem várhatunk. Már túl kockázatos minden. - Rufus Scrimgeour magára kanyarította köpenyét és elment. 

Draco úgy vélte, lélegzet vételét még Dumbledore is tisztán hallja. Izgalmában tüdeje sípolva jutott levegőhöz, tenyerét a szájára tapasztotta.

A szituációról kellemetlen emlékek törtek fel benne. Kiskorában apja mindig megtiltotta neki, hogy játsszon a normális gyerekekkel. Azzal hitegették, hogy ő sokkal különlegesebb, kiváltságosabb hozzájuk, nem valók egy légtérbe, egy játszótérre. Ezek a fajta örömök neki nem jutottak. Most mégis úgy érezte, mintha ez egy bújócska lenne. Játszik a két varázslóval, vajon melyikőjük veszi észre őt előbb.

- Draco, hát te...? - Hermione zavarta ki gondolatai zavaros szobájából, elméje összekuszálódott. Nehezen tudott elkövetkeztetni a képzelettől és valóságtól.

- Granger, reggeliztél? - kérdezi, valamivel finomabb hangnemben az eddigiekhez képest. A lány is meglepődik Draco modorán, de bólint.

- Már egy órája befejeztem - megköszörüli a torkát, kissé félve néz a fiúra. - Ha esetleg drága időd engedi, benéznék a könyvtárba. 

- De hisz tegnap este voltál már ott - Draco nem akart engedni magának. Megpróbált belegondolni, milyen is lehet elmélyülni egy könyvben. Mit szerethet Hermione annyira a poshadt lapokban és szakadásig hajtogatott, szamárfüles enciklopédiákban. - Menjünk.

Roskadásig rakott polcok, több ezer könyvvel és folyóirattal. Hosszú asztalok sorakoztak minden szekciónál, székek és egy elég kényelmetlennek tűnő, fából készült pad is várta a látogatókat. Draco kételkedett magában, feszülten ült le székre, kezeit az asztalon pihentette egy vaskos Bájitaltan haladóknak című tankkönyvön. 

- Madame Cvikker, esetleg megrendelésre került már a Rúnafordítás haladóknak összes? - Draco nem akart hinni a fülének. Őrültségnek tartotta Hermione buzgóságát, hogy rögtön egy sorozat után kutakodott, pedig még el sem kezdődött ez a tanév. Vagyis estig várniuk kell. 

A könyvtáros nő fontoskodva megigazította szemüvegét, megrázta a fejét. Így végre meglátta a szőke fiút, aki tanácstalanul, helyét keresve elmélkedett magában.

- Segíthetek önnek, Mr Malfoy? - Draco tudta, hogy mindenki ismeri a nevét. Mégis meglepte a nő. Ennyire nyilvánvaló volt, ki is ő. 

Nem tartott sok ideig a felismerés. Madame Cvikker nem kis gúnnyal kérdezett tőle az előbb, nyilván nem nézte ki egy aranyvérűből, aki ráadásul a Malfoy nevet viseli, hogy egy könyvtárban dolga lenne. Esetleg olvasni támadt kedve. 

- Igen - a fiú válaszára Hermione megállt a könyv keresésben. - Én a... - egyetlen cím se jutott az eszébe, ami értelmes lett volna. 

Agyát beszőtték a rémképek, amik előfurakodtak, mikor Hermionéra nézett. Nagyot nyelt, vissza tartotta kitörni akaró hisztériáját. Rá akart üvölteni a lányra, hogy minden az ő hibája. Belekeverte ebbe azzal a származással, amit mindenhová magával hordott, mint jelkép. 

- Kiválasztottad a könyvedet? - hangja elcsuklott, önbizalma megingott. 

- N-nem.

- Hermione - a lány neve marta a száját, ahogy eszébe jutott Dumbledore emléke. A sárvérű lány holtan a padlón. Perselus Piton, ahogy rá nézett. Ő rá nézett. 

Nem szeretett volna gyengének tűnni. Ez nem rá vallt. A szülei szégyenükben letagadnák, alázat és nyomor lett volna a jutalma, ha feladta volna. - Khm, Granger. Még ma kiválasztanád? - hangja csattant, eddig ingatagnak hitt lénye most átváltozott. 

Kegyetlennek kellett lennie, sikert akar. Nem bízhatott senkiben. Egyedül kellett megtennie. Egyetlen tanévről volt szó, utána megszabadulhatott volna a lánytól. Ezt mondták neki.
Pontosabban csak remélte, hogy mondta már ezt valaki korábban.