Hatodik fejezet - A merengő

A Mardekár klubhelyiségében még másnap reggel is ropogott a tűz, Draco Malfoy kialvatlanul, karikás szemekkel sétált be a kanapékkal és egyéb ülő garnitúrákkal berendezett szobába. Leült a tűztől legtávolabbi fotelba,maga előtt látta a Roxfort birtokát. A klubhelyiség mindenki számára a legmeglepőbb helyen, történetesen a Fekete tó alatt volt berendezve. Alagsoron, hosszú folyosókon kellett átsétálni, hogy valaki eljusson ide. Aztán ott volt még a sima kőfal, ami jelszóra nyílt és szinte a legtávolabb volt a bejárati csarnokban lévő lépcsőktől. Zöld ernyőjű lámpák világítottak, kopogás szerű hangok szűrődtek be.

Draco a fotel karfájára markolt, szemeit lehunyta. Elgondolkozott az elmúlt pár nap történésein. Egy mugli születésű lány aludt az otthonában, együtt reggelizett vele, bevásároltak az Abszol úton és most a Roxfort Expresszen is egymás mellett ültek, holott több száz férőhely volt még a vonaton. A fiú úgy gondolta, sose fogja megérteni Hermione tegnapi döntését, hisz mindketten tisztában vannak a másik nézeteivel. Hermione tudja, Draco mennyire igényes, magának való és arisztokratikus. Elég súlyos oka volt minden tettének, amit az életében eddig elkövetett.

A Sötét Jegy, ami a csuklóján díszeleg szinte fél éve, mardossa belülről, mint valami vétség. Megérdemli a sorsát, apja is így járt. Gyomorforgató elméletek szövődtek a fejében. Vajon Ő is lesz annyira hűséges a Sötét Nagyúrhoz, mint az apja? Lucius Malfoy kényszerítés nélkül, félelemben csatlakozott. Draco viszont csak igazságtalanságot érzett.

- Mr Malfoy...! - cérnavékony manó hang ütötte meg Drco fülét, ijedten fordult meg ültében, mintha rajta kapták volna valamilyen bűncselekményen.

- Dobby? - a fiú meglepetten tekintett ismerős, régi házi manójukra, ami még a Malfoy kúrián szolgált néhány évvel ez előtt. - Mégis mit keresel itt?

- Dobby csak azért jött az úrfihoz, hogy szóljon, Dumbledore professzor az irodájában várja.

Draco egy pillanatig faragatlannak érezte magát, amiért így ráförmedt a manóra. Aztán az érzés elszállt, mérgesen igyekezett felöltözni és minél hamarabb túlesni, a bizonyára kellemetlen beszélgetésen.

A kora reggeli napsütés visszatükröződött a kastély tornyainak ablakairól. Szokatlan volt diákok és tanárok nélkül a birtok, de Draconak cseppet sem hiányzott a nyüzsgés. Feszültségét le akarta vezetni végre, és erre egyetlen módot gondolt. Párbajozni akart. Ébredése óta minden percben. 

Könnyed varázslattal nyitotta ki maga előtt az ajtókat, míg a kövezett udvarra nem ért. Megállt a Dumbeldore irodája előtti kőszobor előtt. Dobby egy jelszót is mondott neki, bár nem volt biztos benne, hogy pontosan emlékszik rá.

- Sav-a-juj cukor - a kőszörny megmozdult, utat engedett Draconak a tekergő csigalépcsőn. A fiú hezitálás nélkül futott a lépcsőkön, valamiért attól félt, az egyik fok egyszer csak kicsúszik a lába alól, mint eddigi biztos élete és a sötétségben fog kikötni.

Az igazgatói iroda előtt fáklyák sora világított, orr irritáló aromák keveredtek a levegőben. Az ajtó nyitva volt előtte, Dumbeldore nyugodtan, békés arccal írt alá papírokat. Tevékenységét addig folytatta, míg észre nem vette az érkező Dracot. A fiúnak sanda gyanúja volt, hogy a varázsló már korábban is tudta, hogy jön, csupán a drámai pillanatra várt.

- Ne lépj a szőnyegre! Volt egy elég kellemetlen összetűzésem korábbi gazdájával, s mint utóbb kiderült, nem sikerült elfelednie azt. 

Draco nem akarta tudni, mire utal a varázsló. Várakozva állt a hatalmas asztal előtt, mely előtt arany kalitkában egy főnix aludt. Piros színű tollai fakóbbnak tűntek, sőt egyre jobban kezdték színüket veszteni.

- Lépj hátrébb, Draco! - Dumbledore az utolsó pillanatban szólt, a főnix lángra kapott, hamuvá égett. A fiú csak pislogva meredt a kalitkára, azonban ideje sem volt kérdezősködni. Torkán amúgy sem jött ki hang az ijedtségtől. 

Az a madár észrevette és lángra gyúlt. Mikor belépett az irodába. Miatta lehetett ez? Vajon Ő tette a madárral? Vagy eleve halálra volt ítélve? 

- Miért kellett...?

- Hol volt Hermione Granger pontban éjfélkor? - állt fel Dumbledore a helyéről, előre dőlt, talán közelebbről szemügyre akarta venni Dracot. 

- Honnan kéne ezt tudnom? - vont vállat a fiú, a professzor kérdésének lényege akkor jutott el az agyáig. - Én...

- Hol volt? Melyik folyosón, teremben, hálókörletben? Kinek a kezében? - az igazgató egyre jobban emelte hangját, míg végül már a lépcsőn állt, onnan nézett vissza Dracora. 

- Nem tudom...én..nem... - a fiú válaszára Dumbledore egyszerűen asztala felé bökött varázspálcájával, majd a szoba jobb oldali falán elhelyezett Merengőre. Draco tudta mire használják, de még sosem próbálhatta ki.

- Hiba, kedves fiam. Óriási hiba. 

Azzal Dumbledore egy intéssel becsukta Draco előtt az ajtót, ő pedig a szobában ragadt. 

Hangos szitkokat szórt, miközben körbe fordult, vajon merre lehet kijárat, titkos ajtó vagy bármi, ami segíthet rajta. A falon lévő portrék most érdeklődve figyelték őt, némelyik öreg varázsló vagy boszorkány kíváncsian várta következő lépését. 

Nem volt hozzá szokva az ilyen bánásmódhoz. Sőt, az igazgatói irodában se kellett még öt percnél tovább tartózkodnia. Mindig megúszta legapróbb csínytevéseit is, legyenek azok titokban történő párbajok az alsóbb évesekkel, vagy engedély nélküli kiszökés Roxmortsba. 

- A fiola - suttog egy portré, Draco összerezzent a hangra. - Az asztalon, te ostoba kölyök!

- Hogy merészeli..?

- A fiola - ismétli egy másik kép, majd utáni több is. 

Draco megmerevedett, robotszerű járással ment az asztalhoz és elvette a kis üvegcsét. Lihegve a Merengőhöz lépett, beleöntötte az emléket és hezitált. 

Miért mutatna meg neki Dumbledore egy emléket, ha egyszer nem bízik benne? Hisz így volt, Draco mindig is tudta, hogy nem lesz szeme fénye a varázslónak úgy, mint Harry Potter. Hogy egyszer sem fogja megdicsérni, vállon veregetni, nevetni vele. 

- Merlin szakállára! - motyogta, aztán már zuhant is az emlékbe, mintha egy feneketlen szakadékba dobták volna.

Ötödik fejezet - Sportszerűség

A King's Cross pályaudvar kihalt volt, csendes. Az átjáró hívogatta Hermionét. Óriási késztetést érzett rá, hogy ott hagyja Dracot és egyenesen átfusson a tégla oszlopon. 

- Eszedbe ne jusson! - morogta a fiú, beérte a siető lányt. Hermione egész teste bizseregni kezdett a gondolatra, hogy lelökje Dracot az alattuk lévő szintig. 

Dumbledore és McGalagony egyszerűbb módszert, a hopponálást választották, már a Malfoy kúria határa után eltűntek Hermione szeme elől. Örült a varázsló és a boszorkány látogatásának, hisz ez azt jelentette, van még némi esélye az idei tanévben. Ha a tanulást és a baráti körének fenntartását nézte. Hermione bele se mert még gondolni, vajon a többi Mardekáros mit fog szólni hozzá, ha meglátják a társaságukban. Pansy Parkinson valósággal átkok százát akarja majd rá szórni, de mégse teheti. Mert az a személy, akiért harcolna, védte Őt. Mert védenie kellett. Vagyis ez volt a feladata. 

- Még ma átmész, vagy...? - Draco törte meg Hermione gondolat menetét, cseppnyi éllel a hangjában. A lány ránézett, próbált átlátni a keserű álarcon, amit a fiú évekig magán hordott. Nem ez volt az igazi Draco Malfoy, ezt mindenki tudta.

Mióta felröppent a pletyka, hogy Michael Corner, az egyik Hollóhátas látta Draco jobb csuklóján a Sötét Jegyet, többen is kerülték, még jobban megvetették a fiút.

A lány pár pillanat múlva már a 9 és 3/4. vágány peronján állt, haját hátra csapta a hirtelen felé érkezett szél. A mozdony sípolása zene volt füleinek, bár elég tompán hallott utána bármit is. Draco beérte Őt, felszegett állal ment el mellette és szállt fel a vonatra. 

Hermionénak eszébe jutottak az elmúlt évek. Minden Szeptember elején két barátjával állt itt, izgalommal és halvány félelemmel az új tanév iránt. Most pedig Draco Malfoy, mindhármuk ellenségével készült a Roxfortba indulni. 

Végig sétált a kúpék között, kényelmes helyet keresett. Mindegyik hely üres volt, mintha rá vártak volna. De úgy tűnt, egyik sem megfelelő. Túlságosan egyedül érezte magát, hiába ült be a megszokott huszonhetesbe. 

Draco már a Mardekárosok részlegében ült, hosszú ujjait tanulmányozta a gyér fényben. Hermione őrültségnek tartotta, nem vonzotta a gondolat, mégis halkan, alig észrevehetően besétált a fiúhoz. Hezitált, vajon hova ülhetett volna le úgy, hogy Draco nem szólt volna érte. Ha már ebben az évben végig mellette kell maradnia, el kellett kezdenie hozzá szokni a gondolathoz és a fiú közelségéhez. Bár az negatívságot, halál érzetet és utálatot sugárzott, muszáj volt elkövetkeztetnie ezektől. 

Közvetlenül Draco jobb oldalára ült, de a fiú továbbra is ujjait nézegette, majd kibámult az ablakon és a mellettük elsuhanó tájat figyelte nagy, tettetett érdeklődéssel. 

Kínos csend, fészkelődés, zavar. Ez jellemezte az elmúlt tíz percet, míg Draco meg nem köszörülte a torkát. 

- Máshol is van szabad hely. 

- Gondolom Te sosem érzed magad egyedül. 

- Nem, nem tartozik a hobbijaim közé - felelte a fiú, ezzel felidegesítette Hermionét. 

- Miért, az hobbinak számít, ha sportszerűen utálsz mindenkit? - Draco arcizmai megfeszültek, elharapta a mondata első felét. 

- Sportszerűen egy helyen viselkedem, az pedig a Kviddics pálya. Te nem vagy se Cikesz, se Kvaff, de még Gurkó sem, úgyhogy nem kötelességem veled sportszerűen játszani - válasza után Draco előre dőlt, varázspálcája felé nyúlt.

- Iskolán kívül nem...

- A párbajokon nem vagyok sportszerű. Tehát ebből az következik, hogy az igazságtalan jelzőt is használhatnád rám. Nem applikálok tiltott varázslatokat, ellenben szívesen alkalmaznám egyes személyeken - a fiú elhallgatott, aztán váratlanul Hermione szemébe nézett. - Rajtad is kipróbálnám az Imperiót, hogy ne nekem kelljen bemocskolnom a kezem. Ha érted, mire gondolok. 

Hermione nagyot nyelt, szájában keserű, epés ízt érzett. Benne gyülekeztek a szavak, amiket nem akart kimondani, mégis kitört belőle egy akaratlan sóhaj. 

- Undorodom tőled. 

- Ez legyen a legnagyobb gondom. 

Draco ismét előre nézett, talán még maga elé is képzelte a jelenetet, ami Hermionénak is eszébe jutott. Ő, ahogy saját kezével készül végezni magával, Imperio átok hatása alatt. A szőke fiú pedig nézte arcán vigyor, keze tiszta. 

A Roxfort világításai nem voltak teljesen felkapcsolva, mégis tisztán lehetett látni a kastély minden szegletét. A Nagyterem előtt vártak, Hagrid ott hagyta őket McGalagonyra várva. 

A boszorkány ismét megkönnyebbült arccal közeledett feléjük, Draco az üdvözlésre meghátrált. Ez nem neki szólt. 

- Ha valamelyikőjük kíván vacsorázni, menjen be nyugodtan. Azután a háló körletükbe menjenek, illetve... - pillantott McGalagony Hermionéra. - A könyvtár kivételesen éjfélig nyitva van. 

Ódon falak, lovagi páncélok, festmények néztek vissza rájuk. A Nagyterem ajtaja kinyílt előttük, a mennyezete most sötétbe borult, vihart jósolt. 

- Nincs étvágyam, szóval jó üldögélést a könyvtárban, Granger! - közölte sajátos módon Draco, jóindulatnak nyoma sem volt. A fiú eltűnt a szeszélyes lépcsők sokaságában, Hermione egyedül maradt. Mint eddig mindig, mióta a Malfoy kúriába érkezett. 

Negyedik fejezet - Időnyerő

Hermione esőcseppeket számolt, melyek sebesen kúsztak le ablakának párásodott üvegén. Halkan a Roxfort indulóját dúdolta, a világ mindenéért sem akarta kivívni a Malfoy család utálatát kedvenc dala iránt. Ez valahogy megnyugtatta, elfeledtette vele az elmúlt pár nap történéseit. 

Mindig is második otthonaként tekintett iskolájára. A magas tornyok, vastag falak és szeszélyes lépcsők között biztonságot érzett. Szellemek, legendás lények és porosodott, dohos könyvek között tudott igazán gondolkodni, élni. 

A mágusok világának egyik legnagyobb varázslója vezeti a Roxfortot, biztonságosabb már nem is lehetne. Legalábbis eddig így tűnt. 

Hermione merengve nézte az esőtől elhomályosult tájat. Mi lehet annyira veszélyes, hogy Draco Malfoy felügyeletét rendelték mellé? Hisz ott van két barátja, éveken keresztül védték, segítették egymást. Eddig nem esett komolyabb bajuk, eltekintve az első évtől. Meg igazából az összes eddigitől. A Trimágus Tusa, Dumbledore Serege. Legutóbbi két évének meghatározó eseményei voltak, bár az utóbbiban mondhatni, rendesebben kivette a szerepét. Mégis, ha Dumbledore úgy látja, Draco megfelelő lehet a védelmére, akkor bizonyára így lesz a legjobb. 

Csurom vizes hajjal kapta hátra a fejét a lány, mikor felriadt a nyitott ablakra. Elaludt, testének súlyával kitolta az ablakot, amin beesett, a még mindig szakadó zivatar. 

Bőröndjéből elő vette egyik használtabb pulóverét, azzal próbálta felitatni a pocsolyát. Tudta, ha ezt valamelyik Malfoy észre veszi, megalázza. 

- Nem, Lucius, kivételesen szívesen ellenszegülnék a Minisztérium döntésének - halk, kimért hangot hallott a folyosóról, közeledő léptek zaja is keveredett az ismerős hanghoz. 

- Higgye el, uram, ebben támogatnám. 

- Hát persze, egy percig sem hittem, hogy szívvel-lélekkel fogadják majd Hermione Grangert. - neve hallatára felegyenesedett, arcán halvány mosoly kezdett szétterülni. Egy pillanatra végig nézett magán, nem volt épp szalon képes állapotban. De Dumbledore sosem volt az a személy, aki külső alapján ítélt volna. 

- Oh - Hermione önbizalma megingott, mikor várva várt professzora mellett más is feltűnt. 

- Granger! - McGalagony fellélegezve lépked a lány felé, mintha örülne, hogy egyben látja. - Egy percig se aggódjon! - néz le a boszorkány a lábuknál szétterülő víztócsára.

 Hermione gombócot érzett a torkában, mikor Dumbledore befordult a szobába. Ősz hajával és szakállával, félhold alakú szemüvegével úgy festett, mint egy öreg nagypapa. Köpenyén egyetlen vízcsepp vagy sárfolt nem volt látható, bizonyára bűbájjal védte ki ezeket. 

- Az igazgató úr beszélni kíván veled... - Lucius keserűen vette tudomásul, ezt a diskurzust nem hallhatja. 

- Miss Granger eddigi tanulmányai során bizonyított eszének élességéről, valószínűnek tartom, Lucius, hogy erre magától is rájött.

- Hát persze.  - Lucius Malfoy könnyedén biccentett, elhagyta a szobát. 

McGalagony még mindig Hermione mellett állt, a már jól ismert Leperex bűbájt suttogta. Hermione korábban már megtette volna, de mivel iskolán kívül nem varázsolhat, szívélyes mosollyal köszönte meg McGalagonynak. Szárazan, nyugtalanul ült le ágya szélére, látogatói követték példáját. 

- Kezdjük hát, időnk véges stádiumba érkezik. Miss Granger, egy percig sem gondolom, hogy egyből beleegyezett a Minisztérium által bevezetett álláspontokba. A magam részéről szólva, életemben először használnám boldogsággal a Levicorpust, minden egyes minisztériumi tagon. Nos, Cornelius Caramelt is beleértve. 

Hermione elrejtette kitörni vágyó nevetését, komoly szeretett volna maradni ebben a helyzetben. Milliónyi kérdés tolongott benne, némelyik már-már nyelve hegyén sorakozott, hogy rázúdítsák magukat e varázslóra és boszorkányra. De nem ez a megfelelő idő, várnia kell. 

- Ron és Harry...Ők nem... - bizonytalan, esetlen szavait alig bírta kimondani. 

- Félre ne értse a magára irányuló kötelezettségeket, természetesen találkozhat barátaival a Roxfort birtokán belül. Csak hát, sajnálatos módon...

- Draco Malfoy társaságában - fejezte be Dumbledore mondatát McGalagony. - Fontos lenne és célszerű, hiába minden tiltakozás. 

- A mai napig nem értem, minek utasította vissza a miniszterelnöki posztot, professzor úr. - bukott ki a mondat Hermionéból, arca azonnal lángba borult az illetlenség miatt. 

- Én nem Dracot jelöltem volna ki társként, Miss Granger. Sőt, megkockáztatom a magamba fektetett bizalmam. A Roxfortba sem engedném, ha tehetném. Félre értés ne essék, örömmel látom minden nap, mikor benyit a könyvtárba, vagy épp Mr Weasley házi dolgozatát írja. 

- Segítettem neki...

- Elhisszük, nem is ezért jöttünk, Miss Granger. Minerva, ha szabad kérnem! 

A boszorkány, köpenyének zsebébe nyúlt, két ujjával húzta ki, a Hermione számára már jól ismert Időnyerőt. 

- Idén ismét használatba veheti, és nem csak tanulási szempontból. 

Az arany medál simára csiszolt gömbje csillogott, lánca rozsda mentes, hibátlan. 

- Hanem? - kérdezi McGalagonytól, a boszorkány szeméből maradéktalanul eltűnik a derű. 

- Az idei tanévben egyetlen okból kap felmentést, Draco Malfoy kíséretétől. Szombat esténként különórákat kapsz, melyekkel fejlesztheted párbajozó képességed, a védekezést és a néma varázslást. 

- Professzor úr...

- Nem ugyan olyan lesz, mint amit Harry mesélt Önnek, de egy valamiben egyezni fog. Betekintést kap a Merengőmbe, minél több tapasztalatért és a tragédiák elkerüléséért. 

Hermione próbálta feldolgozni a hallottakat, minél többet elraktározni és megérteni. Egy valami azonban még mindig érthetetlen volt számára. 

- Ha Draco fog felügyelni, akkor a holnapi napon...még...a Griffendél...

- Sajnálom, Miss Granger, de újra nemleges választ kell adnom. A holnapi naptól kezdve az Ön helye a Nagyteremben a Mardekárosok asztalánál lesz. A klubhelyiség, háló természetesen továbbra is a Griffendélben. 

Hermione lemondóan kifújta a levegőt, továbbra is összeszedettnek mutatta magát. 

- Még valami - Dumbledore felállt, felsegítette McGalagony professzort. - Mr Malfoy már összepakolt és készen áll az útra. A Roxfort Expressz tíz perc múlva megkezdi útját. A mai estét már az iskolában tölthetik. 

Mintha már hallaná a mozdony sípolását, Hermione úgy pattant a bőröndjéhez, szorosan szívéhez szorítva az Időnyerőt. Végre, haza mehet. 

Harmadik fejezet - Vérvonal

Kócos, párától szerte-szét meredező haj, vastag lencsés szemüveg, vonallá préselt száj. Hermione meglepetten nézte az idős boszorkányt, aki cseppet sem tűnt zavartnak. Épp ellenkezőleg, maga volt a zavar. 

- Trelawney professzor! 

- Éjnek évadján egyedül csatangolni az Abszol úton nagyon veszélyes, kicsikém! - a boszorkány mondatában több érthetetlen állítás is elhangzott, Hermione próbálta összerakni a nő figyelmeztetését. Háta mögött ajtó csapódott be, Trelawney professzor a lány karjához kapott. 

- Mi...

- A gonosz sosem hagy nyugtot, drágám! Hol sötétben, hol világosságban, de előjön és szétmorzsolja törékeny szíved, mely egy évszázadok óta férgek martalékává vált könyv porosodó lapjára hasonlít... - Trelawney professzor hörögve kapott a nyakához, köhögve hátrált Hermionétól. 

A lány már megszokta az ilyesfajta kirohanásokat Jóslástan tanárától, de nem ilyen módon. Nem így, ilyen körülmények között. 

- Nem vagyok egyedül - nyögi ki a kisebb sokk után, mire az idős boszorkány nagyobbra meresztgeti bagoly szemeit. 

- Bizonyára, de tudod, legbelül mindenki magányos. Az idő fogaskerekei csak nyikorognak és olyan erőknek adnak teret, amiket egyetlen társ sem bírna legyőzni... - Hermione nyelt egyet. - Még a fiatal Draco Malfoy sem. - Trelawney oldalra pillant, Hermione követi a tekintetét. 

Draco áll az Üstbolt ajtajában, szemei izzottak a dühtől. 

- Nem tudtam róla, egyszerűen csak megjelent és...

- Kíváncsi vagyok a magyarázatodra, Granger? - szakad ki Dracoból, indulatait nehezen tudja kezelni. A lány kezdte úgy érezni, elnyomás alatt van, kis híján földre teperik minden figyelmesség nélkül.

- Igaza volt. Képtelen vagy harcolni bármivel is - a Malfoy kúriát körülvevő elefántcsont kerítés előtt torpantak meg egyszerre, Draco köpenye süvített a tépő szélben. 

- Minden mugliivadék ennyire gátlástalan és orcátlan? Hát nem látsz a szemeddel, Granger? 

- De, csak egy pöffeszkedő fiút látok, aki nagyra tartja magát a vérével és családja felmenőivel - Draco szeme meg se rebbent a szidalmazások hallatára. - Ki merem mondani. Azt hiszitek félünk a fajtátoktól...

- A vérvonal túl sokat jelent holmi rágalmazásnál, amit felvethetsz az ellenségeddel szemben. Igenis képes vagyok harcolni, védeni és támadni egyszerre!

- Erről nem volt szó.

- De gondoltál rá, valld be! Vajon a koszos Weasley és a pápaszemes "kiválasztottja" képesek lennének megvédeni téged ezer dementorral szemben? - a kérdésnek súlya volt, Hermione vállára mintha trollok támaszkodtak volna. Felszegett állal állta a sarat, összeszedettnek akart tűnni. Draco szavaiban ott volt a válasz, mindketten tudták. 

- Arra még Te sem lennél képes.

- Majd meglátjuk - hajolt közelebb Draco, Hermione hátrálni kezdett. - Az idei tanév több szempontból és különbözik a többitől, Granger. Hiába annak a Trelawneynek minden koholmány jóslása. Ha száz dementor is jön, Te rettegve fogsz mögém bújni. 

- Nem!

- Dehogyisnem! Én pedig nevetni fogok, miközben a barátaidnak mondott személyek talárjukat felhúzva menekülnek.

Draco komolynak tűnt, megtörhetetlennek az álláspontja mellett. Eltartott néhány másodpercig, mire felfogta előbbi szavait, fintorogva hátrébb lépett. 

- Vagy inkább hagyom, hogy a dementorok kiszívják azt a csekély lelkedet, ami hazugságok után fut. 

- Borzalmas ember vagy, Malfoy! - Hermione szándékosan használta a fiú vezetéknevét. Jelentéktelennek tűnt volna mások számára, hisz mindenki abban a tudatban él, a Malfoy család összes tagja méltón viseli a rájuk ragadt mendemondákat. De e név jelentése többet elmond a családról, mint bármilyen könyv vagy személy. 

- Meglehet. De viselem a következményeit - mondta a lány szemébe és ott hagyta a kapu előtt, a frissen eleredt esőben.