Hatodik fejezet - A merengő

A Mardekár klubhelyiségében még másnap reggel is ropogott a tűz, Draco Malfoy kialvatlanul, karikás szemekkel sétált be a kanapékkal és egyéb ülő garnitúrákkal berendezett szobába. Leült a tűztől legtávolabbi fotelba,maga előtt látta a Roxfort birtokát. A klubhelyiség mindenki számára a legmeglepőbb helyen, történetesen a Fekete tó alatt volt berendezve. Alagsoron, hosszú folyosókon kellett átsétálni, hogy valaki eljusson ide. Aztán ott volt még a sima kőfal, ami jelszóra nyílt és szinte a legtávolabb volt a bejárati csarnokban lévő lépcsőktől. Zöld ernyőjű lámpák világítottak, kopogás szerű hangok szűrődtek be.

Draco a fotel karfájára markolt, szemeit lehunyta. Elgondolkozott az elmúlt pár nap történésein. Egy mugli születésű lány aludt az otthonában, együtt reggelizett vele, bevásároltak az Abszol úton és most a Roxfort Expresszen is egymás mellett ültek, holott több száz férőhely volt még a vonaton. A fiú úgy gondolta, sose fogja megérteni Hermione tegnapi döntését, hisz mindketten tisztában vannak a másik nézeteivel. Hermione tudja, Draco mennyire igényes, magának való és arisztokratikus. Elég súlyos oka volt minden tettének, amit az életében eddig elkövetett.

A Sötét Jegy, ami a csuklóján díszeleg szinte fél éve, mardossa belülről, mint valami vétség. Megérdemli a sorsát, apja is így járt. Gyomorforgató elméletek szövődtek a fejében. Vajon Ő is lesz annyira hűséges a Sötét Nagyúrhoz, mint az apja? Lucius Malfoy kényszerítés nélkül, félelemben csatlakozott. Draco viszont csak igazságtalanságot érzett.

- Mr Malfoy...! - cérnavékony manó hang ütötte meg Drco fülét, ijedten fordult meg ültében, mintha rajta kapták volna valamilyen bűncselekményen.

- Dobby? - a fiú meglepetten tekintett ismerős, régi házi manójukra, ami még a Malfoy kúrián szolgált néhány évvel ez előtt. - Mégis mit keresel itt?

- Dobby csak azért jött az úrfihoz, hogy szóljon, Dumbledore professzor az irodájában várja.

Draco egy pillanatig faragatlannak érezte magát, amiért így ráförmedt a manóra. Aztán az érzés elszállt, mérgesen igyekezett felöltözni és minél hamarabb túlesni, a bizonyára kellemetlen beszélgetésen.

A kora reggeli napsütés visszatükröződött a kastély tornyainak ablakairól. Szokatlan volt diákok és tanárok nélkül a birtok, de Draconak cseppet sem hiányzott a nyüzsgés. Feszültségét le akarta vezetni végre, és erre egyetlen módot gondolt. Párbajozni akart. Ébredése óta minden percben. 

Könnyed varázslattal nyitotta ki maga előtt az ajtókat, míg a kövezett udvarra nem ért. Megállt a Dumbeldore irodája előtti kőszobor előtt. Dobby egy jelszót is mondott neki, bár nem volt biztos benne, hogy pontosan emlékszik rá.

- Sav-a-juj cukor - a kőszörny megmozdult, utat engedett Draconak a tekergő csigalépcsőn. A fiú hezitálás nélkül futott a lépcsőkön, valamiért attól félt, az egyik fok egyszer csak kicsúszik a lába alól, mint eddigi biztos élete és a sötétségben fog kikötni.

Az igazgatói iroda előtt fáklyák sora világított, orr irritáló aromák keveredtek a levegőben. Az ajtó nyitva volt előtte, Dumbeldore nyugodtan, békés arccal írt alá papírokat. Tevékenységét addig folytatta, míg észre nem vette az érkező Dracot. A fiúnak sanda gyanúja volt, hogy a varázsló már korábban is tudta, hogy jön, csupán a drámai pillanatra várt.

- Ne lépj a szőnyegre! Volt egy elég kellemetlen összetűzésem korábbi gazdájával, s mint utóbb kiderült, nem sikerült elfelednie azt. 

Draco nem akarta tudni, mire utal a varázsló. Várakozva állt a hatalmas asztal előtt, mely előtt arany kalitkában egy főnix aludt. Piros színű tollai fakóbbnak tűntek, sőt egyre jobban kezdték színüket veszteni.

- Lépj hátrébb, Draco! - Dumbledore az utolsó pillanatban szólt, a főnix lángra kapott, hamuvá égett. A fiú csak pislogva meredt a kalitkára, azonban ideje sem volt kérdezősködni. Torkán amúgy sem jött ki hang az ijedtségtől. 

Az a madár észrevette és lángra gyúlt. Mikor belépett az irodába. Miatta lehetett ez? Vajon Ő tette a madárral? Vagy eleve halálra volt ítélve? 

- Miért kellett...?

- Hol volt Hermione Granger pontban éjfélkor? - állt fel Dumbledore a helyéről, előre dőlt, talán közelebbről szemügyre akarta venni Dracot. 

- Honnan kéne ezt tudnom? - vont vállat a fiú, a professzor kérdésének lényege akkor jutott el az agyáig. - Én...

- Hol volt? Melyik folyosón, teremben, hálókörletben? Kinek a kezében? - az igazgató egyre jobban emelte hangját, míg végül már a lépcsőn állt, onnan nézett vissza Dracora. 

- Nem tudom...én..nem... - a fiú válaszára Dumbledore egyszerűen asztala felé bökött varázspálcájával, majd a szoba jobb oldali falán elhelyezett Merengőre. Draco tudta mire használják, de még sosem próbálhatta ki.

- Hiba, kedves fiam. Óriási hiba. 

Azzal Dumbledore egy intéssel becsukta Draco előtt az ajtót, ő pedig a szobában ragadt. 

Hangos szitkokat szórt, miközben körbe fordult, vajon merre lehet kijárat, titkos ajtó vagy bármi, ami segíthet rajta. A falon lévő portrék most érdeklődve figyelték őt, némelyik öreg varázsló vagy boszorkány kíváncsian várta következő lépését. 

Nem volt hozzá szokva az ilyen bánásmódhoz. Sőt, az igazgatói irodában se kellett még öt percnél tovább tartózkodnia. Mindig megúszta legapróbb csínytevéseit is, legyenek azok titokban történő párbajok az alsóbb évesekkel, vagy engedély nélküli kiszökés Roxmortsba. 

- A fiola - suttog egy portré, Draco összerezzent a hangra. - Az asztalon, te ostoba kölyök!

- Hogy merészeli..?

- A fiola - ismétli egy másik kép, majd utáni több is. 

Draco megmerevedett, robotszerű járással ment az asztalhoz és elvette a kis üvegcsét. Lihegve a Merengőhöz lépett, beleöntötte az emléket és hezitált. 

Miért mutatna meg neki Dumbledore egy emléket, ha egyszer nem bízik benne? Hisz így volt, Draco mindig is tudta, hogy nem lesz szeme fénye a varázslónak úgy, mint Harry Potter. Hogy egyszer sem fogja megdicsérni, vállon veregetni, nevetni vele. 

- Merlin szakállára! - motyogta, aztán már zuhant is az emlékbe, mintha egy feneketlen szakadékba dobták volna.

Ötödik fejezet - Sportszerűség

A King's Cross pályaudvar kihalt volt, csendes. Az átjáró hívogatta Hermionét. Óriási késztetést érzett rá, hogy ott hagyja Dracot és egyenesen átfusson a tégla oszlopon. 

- Eszedbe ne jusson! - morogta a fiú, beérte a siető lányt. Hermione egész teste bizseregni kezdett a gondolatra, hogy lelökje Dracot az alattuk lévő szintig. 

Dumbledore és McGalagony egyszerűbb módszert, a hopponálást választották, már a Malfoy kúria határa után eltűntek Hermione szeme elől. Örült a varázsló és a boszorkány látogatásának, hisz ez azt jelentette, van még némi esélye az idei tanévben. Ha a tanulást és a baráti körének fenntartását nézte. Hermione bele se mert még gondolni, vajon a többi Mardekáros mit fog szólni hozzá, ha meglátják a társaságukban. Pansy Parkinson valósággal átkok százát akarja majd rá szórni, de mégse teheti. Mert az a személy, akiért harcolna, védte Őt. Mert védenie kellett. Vagyis ez volt a feladata. 

- Még ma átmész, vagy...? - Draco törte meg Hermione gondolat menetét, cseppnyi éllel a hangjában. A lány ránézett, próbált átlátni a keserű álarcon, amit a fiú évekig magán hordott. Nem ez volt az igazi Draco Malfoy, ezt mindenki tudta.

Mióta felröppent a pletyka, hogy Michael Corner, az egyik Hollóhátas látta Draco jobb csuklóján a Sötét Jegyet, többen is kerülték, még jobban megvetették a fiút.

A lány pár pillanat múlva már a 9 és 3/4. vágány peronján állt, haját hátra csapta a hirtelen felé érkezett szél. A mozdony sípolása zene volt füleinek, bár elég tompán hallott utána bármit is. Draco beérte Őt, felszegett állal ment el mellette és szállt fel a vonatra. 

Hermionénak eszébe jutottak az elmúlt évek. Minden Szeptember elején két barátjával állt itt, izgalommal és halvány félelemmel az új tanév iránt. Most pedig Draco Malfoy, mindhármuk ellenségével készült a Roxfortba indulni. 

Végig sétált a kúpék között, kényelmes helyet keresett. Mindegyik hely üres volt, mintha rá vártak volna. De úgy tűnt, egyik sem megfelelő. Túlságosan egyedül érezte magát, hiába ült be a megszokott huszonhetesbe. 

Draco már a Mardekárosok részlegében ült, hosszú ujjait tanulmányozta a gyér fényben. Hermione őrültségnek tartotta, nem vonzotta a gondolat, mégis halkan, alig észrevehetően besétált a fiúhoz. Hezitált, vajon hova ülhetett volna le úgy, hogy Draco nem szólt volna érte. Ha már ebben az évben végig mellette kell maradnia, el kellett kezdenie hozzá szokni a gondolathoz és a fiú közelségéhez. Bár az negatívságot, halál érzetet és utálatot sugárzott, muszáj volt elkövetkeztetnie ezektől. 

Közvetlenül Draco jobb oldalára ült, de a fiú továbbra is ujjait nézegette, majd kibámult az ablakon és a mellettük elsuhanó tájat figyelte nagy, tettetett érdeklődéssel. 

Kínos csend, fészkelődés, zavar. Ez jellemezte az elmúlt tíz percet, míg Draco meg nem köszörülte a torkát. 

- Máshol is van szabad hely. 

- Gondolom Te sosem érzed magad egyedül. 

- Nem, nem tartozik a hobbijaim közé - felelte a fiú, ezzel felidegesítette Hermionét. 

- Miért, az hobbinak számít, ha sportszerűen utálsz mindenkit? - Draco arcizmai megfeszültek, elharapta a mondata első felét. 

- Sportszerűen egy helyen viselkedem, az pedig a Kviddics pálya. Te nem vagy se Cikesz, se Kvaff, de még Gurkó sem, úgyhogy nem kötelességem veled sportszerűen játszani - válasza után Draco előre dőlt, varázspálcája felé nyúlt.

- Iskolán kívül nem...

- A párbajokon nem vagyok sportszerű. Tehát ebből az következik, hogy az igazságtalan jelzőt is használhatnád rám. Nem applikálok tiltott varázslatokat, ellenben szívesen alkalmaznám egyes személyeken - a fiú elhallgatott, aztán váratlanul Hermione szemébe nézett. - Rajtad is kipróbálnám az Imperiót, hogy ne nekem kelljen bemocskolnom a kezem. Ha érted, mire gondolok. 

Hermione nagyot nyelt, szájában keserű, epés ízt érzett. Benne gyülekeztek a szavak, amiket nem akart kimondani, mégis kitört belőle egy akaratlan sóhaj. 

- Undorodom tőled. 

- Ez legyen a legnagyobb gondom. 

Draco ismét előre nézett, talán még maga elé is képzelte a jelenetet, ami Hermionénak is eszébe jutott. Ő, ahogy saját kezével készül végezni magával, Imperio átok hatása alatt. A szőke fiú pedig nézte arcán vigyor, keze tiszta. 

A Roxfort világításai nem voltak teljesen felkapcsolva, mégis tisztán lehetett látni a kastély minden szegletét. A Nagyterem előtt vártak, Hagrid ott hagyta őket McGalagonyra várva. 

A boszorkány ismét megkönnyebbült arccal közeledett feléjük, Draco az üdvözlésre meghátrált. Ez nem neki szólt. 

- Ha valamelyikőjük kíván vacsorázni, menjen be nyugodtan. Azután a háló körletükbe menjenek, illetve... - pillantott McGalagony Hermionéra. - A könyvtár kivételesen éjfélig nyitva van. 

Ódon falak, lovagi páncélok, festmények néztek vissza rájuk. A Nagyterem ajtaja kinyílt előttük, a mennyezete most sötétbe borult, vihart jósolt. 

- Nincs étvágyam, szóval jó üldögélést a könyvtárban, Granger! - közölte sajátos módon Draco, jóindulatnak nyoma sem volt. A fiú eltűnt a szeszélyes lépcsők sokaságában, Hermione egyedül maradt. Mint eddig mindig, mióta a Malfoy kúriába érkezett. 

Negyedik fejezet - Időnyerő

Hermione esőcseppeket számolt, melyek sebesen kúsztak le ablakának párásodott üvegén. Halkan a Roxfort indulóját dúdolta, a világ mindenéért sem akarta kivívni a Malfoy család utálatát kedvenc dala iránt. Ez valahogy megnyugtatta, elfeledtette vele az elmúlt pár nap történéseit. 

Mindig is második otthonaként tekintett iskolájára. A magas tornyok, vastag falak és szeszélyes lépcsők között biztonságot érzett. Szellemek, legendás lények és porosodott, dohos könyvek között tudott igazán gondolkodni, élni. 

A mágusok világának egyik legnagyobb varázslója vezeti a Roxfortot, biztonságosabb már nem is lehetne. Legalábbis eddig így tűnt. 

Hermione merengve nézte az esőtől elhomályosult tájat. Mi lehet annyira veszélyes, hogy Draco Malfoy felügyeletét rendelték mellé? Hisz ott van két barátja, éveken keresztül védték, segítették egymást. Eddig nem esett komolyabb bajuk, eltekintve az első évtől. Meg igazából az összes eddigitől. A Trimágus Tusa, Dumbledore Serege. Legutóbbi két évének meghatározó eseményei voltak, bár az utóbbiban mondhatni, rendesebben kivette a szerepét. Mégis, ha Dumbledore úgy látja, Draco megfelelő lehet a védelmére, akkor bizonyára így lesz a legjobb. 

Csurom vizes hajjal kapta hátra a fejét a lány, mikor felriadt a nyitott ablakra. Elaludt, testének súlyával kitolta az ablakot, amin beesett, a még mindig szakadó zivatar. 

Bőröndjéből elő vette egyik használtabb pulóverét, azzal próbálta felitatni a pocsolyát. Tudta, ha ezt valamelyik Malfoy észre veszi, megalázza. 

- Nem, Lucius, kivételesen szívesen ellenszegülnék a Minisztérium döntésének - halk, kimért hangot hallott a folyosóról, közeledő léptek zaja is keveredett az ismerős hanghoz. 

- Higgye el, uram, ebben támogatnám. 

- Hát persze, egy percig sem hittem, hogy szívvel-lélekkel fogadják majd Hermione Grangert. - neve hallatára felegyenesedett, arcán halvány mosoly kezdett szétterülni. Egy pillanatra végig nézett magán, nem volt épp szalon képes állapotban. De Dumbledore sosem volt az a személy, aki külső alapján ítélt volna. 

- Oh - Hermione önbizalma megingott, mikor várva várt professzora mellett más is feltűnt. 

- Granger! - McGalagony fellélegezve lépked a lány felé, mintha örülne, hogy egyben látja. - Egy percig se aggódjon! - néz le a boszorkány a lábuknál szétterülő víztócsára.

 Hermione gombócot érzett a torkában, mikor Dumbledore befordult a szobába. Ősz hajával és szakállával, félhold alakú szemüvegével úgy festett, mint egy öreg nagypapa. Köpenyén egyetlen vízcsepp vagy sárfolt nem volt látható, bizonyára bűbájjal védte ki ezeket. 

- Az igazgató úr beszélni kíván veled... - Lucius keserűen vette tudomásul, ezt a diskurzust nem hallhatja. 

- Miss Granger eddigi tanulmányai során bizonyított eszének élességéről, valószínűnek tartom, Lucius, hogy erre magától is rájött.

- Hát persze.  - Lucius Malfoy könnyedén biccentett, elhagyta a szobát. 

McGalagony még mindig Hermione mellett állt, a már jól ismert Leperex bűbájt suttogta. Hermione korábban már megtette volna, de mivel iskolán kívül nem varázsolhat, szívélyes mosollyal köszönte meg McGalagonynak. Szárazan, nyugtalanul ült le ágya szélére, látogatói követték példáját. 

- Kezdjük hát, időnk véges stádiumba érkezik. Miss Granger, egy percig sem gondolom, hogy egyből beleegyezett a Minisztérium által bevezetett álláspontokba. A magam részéről szólva, életemben először használnám boldogsággal a Levicorpust, minden egyes minisztériumi tagon. Nos, Cornelius Caramelt is beleértve. 

Hermione elrejtette kitörni vágyó nevetését, komoly szeretett volna maradni ebben a helyzetben. Milliónyi kérdés tolongott benne, némelyik már-már nyelve hegyén sorakozott, hogy rázúdítsák magukat e varázslóra és boszorkányra. De nem ez a megfelelő idő, várnia kell. 

- Ron és Harry...Ők nem... - bizonytalan, esetlen szavait alig bírta kimondani. 

- Félre ne értse a magára irányuló kötelezettségeket, természetesen találkozhat barátaival a Roxfort birtokán belül. Csak hát, sajnálatos módon...

- Draco Malfoy társaságában - fejezte be Dumbledore mondatát McGalagony. - Fontos lenne és célszerű, hiába minden tiltakozás. 

- A mai napig nem értem, minek utasította vissza a miniszterelnöki posztot, professzor úr. - bukott ki a mondat Hermionéból, arca azonnal lángba borult az illetlenség miatt. 

- Én nem Dracot jelöltem volna ki társként, Miss Granger. Sőt, megkockáztatom a magamba fektetett bizalmam. A Roxfortba sem engedném, ha tehetném. Félre értés ne essék, örömmel látom minden nap, mikor benyit a könyvtárba, vagy épp Mr Weasley házi dolgozatát írja. 

- Segítettem neki...

- Elhisszük, nem is ezért jöttünk, Miss Granger. Minerva, ha szabad kérnem! 

A boszorkány, köpenyének zsebébe nyúlt, két ujjával húzta ki, a Hermione számára már jól ismert Időnyerőt. 

- Idén ismét használatba veheti, és nem csak tanulási szempontból. 

Az arany medál simára csiszolt gömbje csillogott, lánca rozsda mentes, hibátlan. 

- Hanem? - kérdezi McGalagonytól, a boszorkány szeméből maradéktalanul eltűnik a derű. 

- Az idei tanévben egyetlen okból kap felmentést, Draco Malfoy kíséretétől. Szombat esténként különórákat kapsz, melyekkel fejlesztheted párbajozó képességed, a védekezést és a néma varázslást. 

- Professzor úr...

- Nem ugyan olyan lesz, mint amit Harry mesélt Önnek, de egy valamiben egyezni fog. Betekintést kap a Merengőmbe, minél több tapasztalatért és a tragédiák elkerüléséért. 

Hermione próbálta feldolgozni a hallottakat, minél többet elraktározni és megérteni. Egy valami azonban még mindig érthetetlen volt számára. 

- Ha Draco fog felügyelni, akkor a holnapi napon...még...a Griffendél...

- Sajnálom, Miss Granger, de újra nemleges választ kell adnom. A holnapi naptól kezdve az Ön helye a Nagyteremben a Mardekárosok asztalánál lesz. A klubhelyiség, háló természetesen továbbra is a Griffendélben. 

Hermione lemondóan kifújta a levegőt, továbbra is összeszedettnek mutatta magát. 

- Még valami - Dumbledore felállt, felsegítette McGalagony professzort. - Mr Malfoy már összepakolt és készen áll az útra. A Roxfort Expressz tíz perc múlva megkezdi útját. A mai estét már az iskolában tölthetik. 

Mintha már hallaná a mozdony sípolását, Hermione úgy pattant a bőröndjéhez, szorosan szívéhez szorítva az Időnyerőt. Végre, haza mehet. 

Harmadik fejezet - Vérvonal

Kócos, párától szerte-szét meredező haj, vastag lencsés szemüveg, vonallá préselt száj. Hermione meglepetten nézte az idős boszorkányt, aki cseppet sem tűnt zavartnak. Épp ellenkezőleg, maga volt a zavar. 

- Trelawney professzor! 

- Éjnek évadján egyedül csatangolni az Abszol úton nagyon veszélyes, kicsikém! - a boszorkány mondatában több érthetetlen állítás is elhangzott, Hermione próbálta összerakni a nő figyelmeztetését. Háta mögött ajtó csapódott be, Trelawney professzor a lány karjához kapott. 

- Mi...

- A gonosz sosem hagy nyugtot, drágám! Hol sötétben, hol világosságban, de előjön és szétmorzsolja törékeny szíved, mely egy évszázadok óta férgek martalékává vált könyv porosodó lapjára hasonlít... - Trelawney professzor hörögve kapott a nyakához, köhögve hátrált Hermionétól. 

A lány már megszokta az ilyesfajta kirohanásokat Jóslástan tanárától, de nem ilyen módon. Nem így, ilyen körülmények között. 

- Nem vagyok egyedül - nyögi ki a kisebb sokk után, mire az idős boszorkány nagyobbra meresztgeti bagoly szemeit. 

- Bizonyára, de tudod, legbelül mindenki magányos. Az idő fogaskerekei csak nyikorognak és olyan erőknek adnak teret, amiket egyetlen társ sem bírna legyőzni... - Hermione nyelt egyet. - Még a fiatal Draco Malfoy sem. - Trelawney oldalra pillant, Hermione követi a tekintetét. 

Draco áll az Üstbolt ajtajában, szemei izzottak a dühtől. 

- Nem tudtam róla, egyszerűen csak megjelent és...

- Kíváncsi vagyok a magyarázatodra, Granger? - szakad ki Dracoból, indulatait nehezen tudja kezelni. A lány kezdte úgy érezni, elnyomás alatt van, kis híján földre teperik minden figyelmesség nélkül.

- Igaza volt. Képtelen vagy harcolni bármivel is - a Malfoy kúriát körülvevő elefántcsont kerítés előtt torpantak meg egyszerre, Draco köpenye süvített a tépő szélben. 

- Minden mugliivadék ennyire gátlástalan és orcátlan? Hát nem látsz a szemeddel, Granger? 

- De, csak egy pöffeszkedő fiút látok, aki nagyra tartja magát a vérével és családja felmenőivel - Draco szeme meg se rebbent a szidalmazások hallatára. - Ki merem mondani. Azt hiszitek félünk a fajtátoktól...

- A vérvonal túl sokat jelent holmi rágalmazásnál, amit felvethetsz az ellenségeddel szemben. Igenis képes vagyok harcolni, védeni és támadni egyszerre!

- Erről nem volt szó.

- De gondoltál rá, valld be! Vajon a koszos Weasley és a pápaszemes "kiválasztottja" képesek lennének megvédeni téged ezer dementorral szemben? - a kérdésnek súlya volt, Hermione vállára mintha trollok támaszkodtak volna. Felszegett állal állta a sarat, összeszedettnek akart tűnni. Draco szavaiban ott volt a válasz, mindketten tudták. 

- Arra még Te sem lennél képes.

- Majd meglátjuk - hajolt közelebb Draco, Hermione hátrálni kezdett. - Az idei tanév több szempontból és különbözik a többitől, Granger. Hiába annak a Trelawneynek minden koholmány jóslása. Ha száz dementor is jön, Te rettegve fogsz mögém bújni. 

- Nem!

- Dehogyisnem! Én pedig nevetni fogok, miközben a barátaidnak mondott személyek talárjukat felhúzva menekülnek.

Draco komolynak tűnt, megtörhetetlennek az álláspontja mellett. Eltartott néhány másodpercig, mire felfogta előbbi szavait, fintorogva hátrébb lépett. 

- Vagy inkább hagyom, hogy a dementorok kiszívják azt a csekély lelkedet, ami hazugságok után fut. 

- Borzalmas ember vagy, Malfoy! - Hermione szándékosan használta a fiú vezetéknevét. Jelentéktelennek tűnt volna mások számára, hisz mindenki abban a tudatban él, a Malfoy család összes tagja méltón viseli a rájuk ragadt mendemondákat. De e név jelentése többet elmond a családról, mint bármilyen könyv vagy személy. 

- Meglehet. De viselem a következményeit - mondta a lány szemébe és ott hagyta a kapu előtt, a frissen eleredt esőben. 

Második fejezet - Olvass a sorok között!

Hermione úgy meredt a pergamenre, mintha az sértegetné. Draco mély, torokhangon mormogott valamit, amire Lucius csak egy elégedett mosollyal válaszolt. 

- Minden igyekezetem ellenére tehát hozzánk kerültél és jó lenne, ha ezt a különleges helyzetet valamennyire tiszteletben tartanád! - a férfi szavai mintha hideg légáramlatot hoztak volna a helyiségbe, a gyertyák fényei pislákolni kezdtek. 

- Egy éven keresztül. 

- Előreláthatóan, igen. Most pedig, kedvesem... - fordult Narcissa felé, aki letette az evőeszközöket és férje után Ő is felállt. - Holnap sok dolgunk lesz. Nem kívánok többet beszélni az ügyről, Granger - Hermione kővé dermedt testtel maradt a helyén, Draco szintén nem mozdult. A lány gondolta, hogy a fiú valószínűleg már rég óta tudott a dolgok fennállásáról, ezért nem mert vitatkozni. 

Miután Lucius és Narcissa eltűnt, Dracon volt a sor, hogy megadja a könyörtelen, utolsó döfést. Szánakozva nézett Hermionéra, aki legszívesebben állta volna a fiú tekintetét, de az olyan indulatos volt, szinte már égette.

- Ne híreszteld, ha nem muszáj. A legkevésbé sincs ínyemre a többiek undora - azzal a mozdulattal, ahogy kilökte maga alól a széket, eloltotta a gyertyákat is. Hermione már csak a fiú lépteit hallotta, majd egy ajtó csukódást. Egyedül maradt a sötétségben. 

A Kúria csöndes, magányos birtok volt. Láthatatlannak tűnő kerítések vesztek el a kora reggeli ködben, teljesen beleolvadtak a környezetbe. A fű félelmetesen sötétzöldnek tűnt, Mardekár színei fellelhetőek voltak minden hol. A magasba ívelő tornyok az eget meszelhették, félelmetesen magaslott a szürke ég felé.

Hermione az ablak mellett állt, kezében varázspálcája, egy kardigán és néhány galleon. Azt tervezte, hogy a Malfoy-család kíséretében lemegy az Abszol útra, üstöt és új talárt venni. Bár elméje erősen küzdött beleegyezéssel, mégis kénytelen volt elfogadni a Mágiaügyi Minisztérium döntését. Az együtt működés gondolatára erősebben szorította a kezében lévő kardigánt, míg az ajtaja nyikorgás nélkül ki nem nyílt. 

- Indulunk! - Draco kora reggel is képes volt minden nehézség nélkül gúnyos hangnemet megütni. Hangjából sütött a megvetés, szégyen érzet, amiért egy mugli családban született lánnyal kell majd mutatkoznia. Hát persze, a hírnév. Bemocskolni az aranyvérűeket, ebben a meglátásban komoly bűnnek számított.

Követte Dracot a földszintig, de ott lent magukon kívül nem látott mást. 

- Apám délre itthon akar látni minket, szóval ne válogass sokáig - Hermione megszólalni sem tudott, Draco egy marék port hajított a földre, majd minden zöldbe borult, beleértve az előtte álló fiút is. 

Kavargott a gyomra, összemosódtak előtte a színek. Pár pillanat múlva már szilárd talajt ért, eddig úgy tűnt, a semmibe lebegnek. 

- Elegánsabb belépőt terveztél, úgy érzem - néz csípősen Dracora, aki csak vállat von.

- Elegánsat? Veled? Egy gringotts-i  kobolddal előbb lennél elegánsabb...

- A Hopporra céloztam - a lány máris megindult Madam Malkin talárszabdája felé, de Draco a könyökénél fogva vissza rántotta.

- Nem oda mész! - sziszegi, tekintetével igyekezett lyukat égetni a bolt előtt ácsorgó fiatalok hátába. - Üstbolt. 

- Nem lehetsz ennyire vaskalapos! Az apád nem...

- Te nem ismered a mi családunkat, Granger! - ereszti el a lány karját, utólagosan is undorodó képet vágva hozzá, bár kevésbé tűnt hihetőnek. - Nem maradhatsz le, nem hagyhatlak ott valamelyik koboldnak és olvasni sem tudsz, ha azt hitted mindez nem vonatkozik az Abszol útra.

- De hát nem volt ott! 

- Olvass a sorok között - azzal Draco megindult az Üstbolt felé. Hermione összeszorította a markát, néhány galleon egymásnak nyomódott, a bőrébe erőltette formáját. 

- Granger, hát maga? - meglepett hang szólította a háta mögül, a lány megpördült tengelye körül. A mozdulat sor közben még látta eltűnni Draco fekete köpenyét az Üstbolt ajtajában. 

Első fejezet - A Wizengamot döntése

A Malfoy kúria birtoka mentén ezüstös színű folyó kanyargott, a fű sötét zöld volt, az ég sötétebb, mint máshol. Vissza tükrözte a család nemességét, fikarcnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy aranyvérű leszármazottak éltek itt korábban. A magasba ívelő ház csúcsai ijesztő árnyékokat vetettek a földre.
- Rémálmaimban sem szerepelt ez a pillanat. Mikor egy sárvérű teszi be a lábát a mi birtokunkra, kedvesem - Lucius nem erőltette a suttogást. Hermione már nem vette magára a sértést, bírta kezelni az ilyen fajta megnyilvánulásokat. Az évek múltával egyre jobban meg tudott feledkezni a sértésekről, amik őt érhetik származása miatt. Ilyenkor mindig Dumbledore egyik mondása jutott az eszébe: Sose szégyelld a származásodat. Lesznek majd, akik az orrod alá dörgölik, de azokat észre sem kell venni.
- Granger, sár ment a füledbe? - förmed rá Draco, már némasága is zavarta. – A harmadik emeleten lesz a szobád.
Hermione egy torokköszörüléssel tudomásul vette a tényt, majd tovább húzta bőröndjét az egyenletes pázsiton.
Alig volt ideje elbúcsúzni barátaitól, szinte kitaszigálták az ajtón. Ron és Harry szitokszavai az Odú határáig kísérték Őt, Aggasztotta Ginny is, hisz a lány semmit sem tudott hollétéről. Szülei felől nem értesült, Percy minden használható információt igyekezett elhallgatni. Egyedül Dumbledore döntésében bízott, a varázsló szerint ez volt a legmegfelelőbb eljárás. Biztos szót emelt volna, ha nem ért egyet a Minisztérium döntésével.



A hatalmas ház közelebbről még különlegesebb volt. Apró, díszes vonások tarkították a falát, évszámok, nevek tüntették fel az eddig itt élt Malfoy család felmenőit.
Fekete faajtó nyílt ki előttük, Lucius udvariasan előre engedte feleségét. Draco hezitálás nélkül adta Hermione tudtára, hogy ha nem megy be azonnal, az éjszakát akár kint is töltheti.
- Ne nyúlj semmihez! - Lucius hangját verték vissza a falak, az egész ház Mardekár színeiben úszott.
Hermione reflexszerűen húzta össze magát, bár azt tanították neki, nem kell félni a sötét varázslók házának tagjaitól...ez a ház mégis megrémisztette. A teljes behódolás és tisztelet övezte a környezetet.
Narcissa könnyedén leült az előtérben elhelyezett karosszékbe és ölében pihentette csontos kezeit. Varázspálcáját a mellette lévő asztalra helyezte, Lucius keze után nyúlt.
- Draco, vezesd fel Hermionét, kérlek! - utasításnak hangzott a kedves hangnemmel megtolt kérelem, Draco azonban nem talált kivetnivalót. Semmit mondó tekintettel haladt el a lány mellett, aki kénytelen volt követni őt. Még Ő is képes lett volna eltévedni a lépcsők és folyosók között.
A fiú léptei egyre gyorsabbak lettek, végül megállt három lépcső után. Hermione megtorpant, tágra nyílt szemmel nézett be a szobába, ami nyitott ajtóval várta.
Egyszerű ágy, sötétzöld falak, fekete gardrób és csillár. Elrettentő.
- Vacsora nyolckor van, jobb, ha pontos leszel! - azzal Draco már el is indult lefelé, magára hagyva a döbbent Hermionét.
Nem telepedett por sehova. Mintha valami varázsige hatott volna a bútorokra. A levegő tiszta volt, sehol egy apró „hiba”.
Pakolás és átöltözés után Hermione jónak látta, ha a nyakában pihenő Időnyerőt leveszi. Semmi kedve nem volt a kérdezősködéshez. Lucius eddig nem szúrta ki a McGalagonytól kapott segédeszközét, de bármikor megakadhat rajta a szeme. A talárját kihúzva a bőröndből megállapította, hogy alaposan be kell vásárolnia a tanév kezdete előtt, ameddig még egy hét áll rendelkezésére. Csak remélni merte, hogy Malfoyék is úgy tervezték, betérnek az Abszol útra.
- Nem meg mondtam? Pontosság! - Draco jelent meg az ajtóban, idegesen meredve a lányra.
– Sehol sincs óra.
– Talán varázsolj egyet magadnak! Tipikus...
- Tipikus mi? - Hermione nem hagyhatta szó nélkül, úgy érezte, most muszáj vitába szállnia. - Sárvérű? Mugliivadék?
- Griffrendéles - köpte a szót Draco, arcát elöntötte a méreg.
Hermione összepréselte száját, némán nézett a fiúra, aki kész lett volna rontást küldeni rá, hogy a falnak szegezze és ott is tartsa.
- Indulás! – a parancsolásnak nehezen engedelmeskedett, de Hermione belátta, jobban teszi, ha mostantól szót fogad, amíg itt tartózkodik.



A vacsora még az érkezésnél is kínosabb volt. Evőeszközök csörömpölésén kívül mást nem lehetett hallani. Hermione beleivott a töklevébe, Draco feje fölé képzelt egy trágyagránátot és máris visszatért a nemrég elmúlt derűs hangulata.
Úgy festett a dolog, hogy a Malfoy család rendszerint nagy beszélgetéseket szokott tartani az asztalnál, de ez az este kivételt képezett, ahogy az elkövetkezendő egy hétben meg is fog ez maradni.
– Tisztázzuk le most, az idei évre vonatkozó szabályokat – Lucius szalvétáért nyúl, rideg tekintettel nézi Hermionét. – Gondolom Te is értesültél az órarend változásáról.
– Nem, senki se szólt.
- Ez meglep, elvégre Te, mint évfolyamelső...na de hagyjuk is. A Mardekát és a Griffendél órái össze lesznek vonva, a Kviddics edzések egy időpontban történnek és nem mehetsz sehova, ha...
- Mi? Ezt nem...! - Hermione indulatosan rácsapott az asztalra, megfeledkezett arról, hol is van jelenleg. Narcissa felszisszent, Draco tenyerébe temette az arcát.
– Ha a fiam nincs veled, nem hagyod el Roxfort birtokát, nem mész le Roxmortsba és a többi!
– Azt ne mondja, hogy ez is a Minisztérium döntése! Mert kötve hinném.
- Cornelius Caramel írásban nyújtotta be, óhajtod elolvasni? - förmedt rá Lucius, Hermione bólint. A férfi, mintha felkészült volna korábban, zsebébe nyúlt és vastag borítékot húzott elő. Hermione elé dobta, a lány hevesen feltépte és olvasni kezdte.

" Tisztelt Lucius Malfoy,

A Wizengamot arra a döntésre jutott, hogy az idén bevezetett új törvény egyik alapjaként minden aranyvérű családnál elhelyezünk egy-egy, kevésbé nemes származású (sárvérű) roxforti növendéket. A lent megemlített feltételekt kell elmondania Hermione Grangernek, akit Önökhöz osztottunk be, egészen különleges kérés miatt. 

A feltételek:

• A lány nem mehet különórákra, szakkörökre, RBF felkészítőre vagy bármilyen másik programra, Draco Malfoy felügyelete nélkül.

• A Roxfort birtokát, Roxmorts falut és a Kviddics pálya lezárt részét nem látogathatja meg, hacsak az Ön fia nincs vele.

• Továbbá, minden ünnepségen, eredményhirdetésen kinevezett párjával kell megjelennie. 

A roxforti órák ebben az évben összevont tagozatokat képeznek a Griffendél és a Mardekár ház azonos évfolyamú diákjaival. 

Kérem, szíveskedjen mielőbbi választ adni, hogy elfogadja és megérti döntésünket.

Mély üdvözlettel,

Cornelius Caramel

Mágiaügyi Miniszter"

Prológus - Mugli családok gyermekei

Ekkor kezdődött el...



Szürke köd ereszkedett az Odú köré, tyúkok kezdtek rikácsolni, a kerti törpék orruk alatt morgolódtak a hirtelen jött hideg miatt. A kis kert kapuja nyikorogva nyílt ki Percy Weasley előtt, aki mint mindig, akkor is fontoskodva igazgatta meg öltönyét. Fintorogva lenézett sáros cipőjére, felhorkantott.
– A legrosszabb időjárás, ami erre járhat. – hóna alá csapta iratait, úgy indult meg ismét az Odú bejárata felé. Nyakkendőjét megszorította, így csaknem megfojtotta saját magát. Bekopogott az ajtón, választ nem kapott rögtön. – Anya!
– Percy drágám, jövök már, jövök! - Molly Weasley sürögve nyitotta ki az ajtót és engedte be fiát, aki egy pillantásra se méltatta az Odú egyéb részeit.
– Fontos hírrel jöttem, nem tűr halasztást! – a rozoga kanapé karfájára támaszkodott, majd le is vette  kezét, tenyerén vékony porréteg tapadt meg.
– Mondjad csak, addig főzök teát, ha kérsz.
– Nem, erre nincs időnk. Hol van Granger? - a név hallatára Molly összehúzta magát, az emeltre vezető kurta lépcsőhöz sétált.
– Hermione, lejönnél egy percre?
Barna hajzuhatag jelent meg az egyik lépcsőfordulóban, lábak gyors koppanása a gyenge fapadlón. Hermione talpig madártollasan, prüszkölve állt meg előttük, arcát vörösre festette a zavar. Igyekezte lesöpörni magáról a tollakat, de azok makacsul ragaszkodtak hozzá.
– Gondolom, Ron épp kipróbálta az új varázspálcáját - köhint Mrs Weasley és a lányra szegezte pálcáját. - Evapores! – a varázsige azonnal eltüntette az apró tollakat, kékes fényt bocsájtott ki hatását követően.
– Tehát, mint mondtam, nagyon fontos okkal jöttem ma ide - kezdett bele Percy, Hermione érdeklődve figyelte. – A Mágiaügyi Minisztérium tárgyalást hívott össze. Mondanom sem kell, nem szolgálhatok jó hírrel.
– Jaj, Percy, kérlek! – Mrs Weasley idegei akkoriban nehezen bírták a feszültséget.
– Sajnálom, Hermione. Az idén nem mehetsz vissza a Roxfortba. - a szavak leülepedtek a konyha padlójára, szinte már átlyukasztották azt. A lépcső irányából nyikkanás hallatszott, halk sustorgás. Mrs Weasley a hangok felé kapta a fejét, már ott is termett.
Hermione hang nélkül elmotyogott valamit, értetlenül nézett Percyre. Háta mögött meghallotta Ron ismerős szitkozódását, Harry szemüvegének nyekergését, ahogy a fiú igyekezte letörölni róla a port.
– Miért nem? – a lány végre meg tudott szólalni, hangja még számára is ismeretlenül csengett.
– A mugli családok gyermekeire vadásznak? - szólt közbe Ron, ezzel felhívta magára Percy figyelmét.
– Talán a Szombati Boszorkányban olvastad?
– Nem, apa mondta tegnap este. Azt hittem csak badarság az egész.
– Pedig igazat mondott. Hermione nincs biztonságban, ahogy a szülei sem – a bejárati ajtó hirtelen kicsapódott, Mr Weasley állt ott, tetőtől talpig sárosan.
– Látogatóink vannak - közölte szárazon. Percy az ablak felé hunyorgott, elhúzta a száját és abban a pillanatban már hopponált is. A helyén árnyékok jelentek meg, Hermione torkán akadt a levegő. Megismerte a három személyt, pusztán árnyékról.
– Malfoyék – tiszta utálattól fröcsögött Ron hangja, Harry bólintva egyet értett.
Kopogás hallatszott. Mrs Weasley már mozdult, de férje megelőzte és óvóan elé állt. Az ajtó egy pálcasuhintásnyi idő után kitárult magától, utat adva a vendégeknek.
– Lucius! - biccentett Mr Weasley. A tejföl szőke hajú varázsló undorodva tekintett körbe, sétabotjára nehezedve adott helyet feleségének. Pillantásra se méltatta a három fiatalt, akik igyekeztek egyre jobban kikerülni a látótérből.
– Draco, hol maradsz? Mondtam, hogy ne maradj távol, ki tudja mibe lépsz! - a figyelmeztetés után a legfiatalabbik Malfoy lépte át a küszöböt, fejét lehajtotta. Hermione kilesett Ron válla mögül, döbbenten mérte végig Dracot. A fiú sápadtabb volt és színtelenebb, mint az eddigi években.
– Drágám, sietnünk kell! - Narcissa Lucius vállára tette csontos kezét, a férfi megköszörülte a torkát.
– Granger, szedd össze a holmidat! - Hermione gyomra összeszorult, nevének hangzása egy Malfoy szájából ostorcsapásnak tűnt.
– Mi folyik itt? - Harry felbátorodott, kilépett a takarásból és a Malfoy család elé állt. – Mondják el!
– El kell vinnünk innen, akármennyire is...taszító, már csak a gondolat is.
– Remélem nem hitték, hogy bele is egyezik – Ron se hagyta ki magát a szónoklásból, barátai mellé lépett.
– Elnézést, de...
– Azt mondtam, pakolj össze! - a mennydörgő kiabálásra Draco összerándult, Hermione rá kapta a tekintetét. A fiú visszanyerte bátorságát, ami eddig csak meghanyatlott picit.
– Mi van, Granger? Írásba is benyújtsuk? - Hermione élesen beszívta a levegőt, előre lépett.
– Magukkal kell mennem? Miért?
– A Minisztérium ezt látta a legjobb döntésnek. Bevallom, én már kevésbé – Lucius vette át a szót. – Vár rád egy levél, már tegnap megkaptad volna, ha nem hozzánk küldik a baglyot.
– Dumbledore...?
– Mindenről tud és meg is fog látogatni, amint elfecsérelt ideje engedi. Most pedig, pakolj! - ellentmondást nem tűrő hangon utasította Hermionét, aki dermedten figyelte a férfit.
– A Te érdekedben, Hermione – Mr Weasley a lány mellé lépett, félre tolva Harryt és Ront. – Menj!
Draco figyelte, ahogy mindenki pattanásig feszülő idegekkel fogadja el a tényeket. A sárvérű boszorkány hozzájuk került és sok mindenről nem tudott még. Sőt, a legfontosabbat még csak nem is sejtette.